Demse Márton: Halottak balladája

Itt nyugszik a mezők szélén,
Mélyzöld rétek füves élén,
Itt, ahol a patakok,
Embereknek mennyei fényt csiholnak,
Itt pihenünk örökre.
Rongyos falvak végén,
Véres erdők szélén
Nézünk a fekete rögökre.

Hideg telek, virágos májusok
Édes csókkal ringatnak,
Csontjaink hamvában
Arany hadak kapaszkodnak.
Nyár van. S az édes búzakenyér
Illata az égig ér.

Sokan vagyunk:
Tizenegyezren
Esküvőre készen,
Piros szegfűs hantunk
Asszonyok, szüzek
Csókját várják.

Ott fenn talán most ősz van,
S a Bacchus-kancsók
Kézről kézre járnak:
Dicsérik a termést.
És néha "Isten bocsássa meg"-gel
Emlékeznek ő
Az ezerkilencszázhetes
Korhadt keresztekre.

Igen, itt pihenünk
Tizenegyezren.
Megrémültünk.

Sajognak éveink.
Amit az évszakok
Ránk kentek.
Itt alusszuk örök álmunk,
Az éhes parasztok a pogányok,
Akik fényt faltunk
A gazdagok utolsó vacsoráján.
S elfújtuk dicsfényüket
A végső halleluja után.