Utassy József: Pokolból jövet
Ifjúságnak háttal,
hosszú, nagy víz mellé,
kiültetem kölyök szívem
csillag alá, kőre.
Dobogná ki, verné,
lüktetné világgá,
ami fáj és lehetetlen
immáron kibírni.
Így az a vers indul,
mihez végső pontot
görgethet akár maga a
dátumos halál is.
Harmincnyolc évgyűrű
arany tüze őrjít,
pántolódik homlokomra
a negyvenedik már.
Jövök a pokolból,
kór tüze ragyogtat,
megettem egy mázsa gyógyszert,
mégsem enyhül kínom.
Jövök a pokolból
immáron öt éve
úgy járok én oda, mintha
otthonomba mennék.
Otthonomba, végleg
tébolydába zárva:
ments meg engem ifjúságom,
te egyetlen, árva.
