vitéz Somogyvári Gyula: Égi magyarok vándorolnak

 /A társtalan ember felkönyökölt véres aléltságából és társait kereste.
De nem talált senkit, csak az ég madarait.
És akkor azokhoz jajdult, vergődő fájdalommal./

„Hová repültök ujjongó fecskék,
részeg örömmel, sűrű rajokban?”
– Megyünk, rohanunk Erdélyországba,
a fészkünk vár ott, a fészkünk ott van. –

„Ne menjetek, az nem Magyarország,
másoknak ítélték, vad, gőgös urak.”
– Dehogy ítélték, bús, bolond ember,
míg Isten nem szól: – az magyar marad! –

„Hová repültök szótalan darvak?
Északi földre hiába szálltok.”
– Visszahúzott az ősi, magyar föld,
még ma elérjük este a Vágot. –

„Maradjatok, az nem Magyarország,
rablóknak adtak ott minden rögöt.”
– Dehogy is adták, bús bolond ember
csak Isten ítél az élők fölött! –

„Hová repültök gólyák és gémek
a szárnyatokat messze kitárva?”
– Magyar szél házán úszunk sietve
a Tisza mellé s Alibunárra. –

„Megálljatok, az nem Magyarország,
eltépték tőlünk azt vén gonoszok!”
– Dehogy is tépték bús, bolond ember,
ott fönt az Isten csak mosolyog… –

„Hová repültök dacos keselyűk,
magyar keselyűk, arra nincs már út!”
– Szállunk, robogunk, lecsapunk Nyugatra,
hogy gőgös Párizs szemét kivájjuk! –