Apáti Miklós: Vajúdás

Arcod mögött egy másik arc lapul:
csatornás, vér-buborék,
sohase láttalak, mondanám, ha merném,
de indul a lassú fájás, derekad
alatt másfél centimétert sétál,
belédragyog, és fordul is vissza:
nincsen itt semmi teendő,
csak tápláld az arcot, mert
alakít, formál, arcodra hullat
barna rozsdájú leveleket, – ez az arc
gyönyörűm, ez az arc elevenebb,
mint a te összekuszált arcod,
ez az arc kölcsön-arc,
tűlevelűek, nedvesszagú mohák
és rafinált ösztönök babrálnak rajtad,
e lassú vonulás foszlatja arcod,
a táj is szemedbe kap,
tündöklik, ragyog és nem a tiéd,
mert minden új vonal, új ránc,
karika, vízrög, tiszta
messzire nézés a másikat hívja:
 most kell üvölteni!