Illyés Gyula: Kéz a ködben

Az Ady-év nyitányául

Valami jótét tenyér mégis
munkál e gomolygó ködökben.
Egybe gyúrna valamit újra,
úgy ahogy együtt tán sosem volt.

Hű tenyér dolgozik ködökben,
puhábban mint a szívben, agyban
az elvágyódás – hova is?
Honvágy nem földrajzi hazába.

Ahogy az ifjú szerelem,
midőn még csak keresi tárgyát,
csak gyúrja, nem másképp, ahogy
szobrász-főben tervét az ihlet.

Kilencszázhetvenhét legelső
napján, hogy hó alatt lapály s hegy,
vár tollvonást fehér lap úgy, mint
hóekéktől utat az ország.

Gyengébben, mint gyerek-marok, ha
hóból rak embert; finomabban,
mint fájó hason orvos-ujjbegy:
bíztat az a ködbeli nagy kéz.

Dolgozik itt s oly messzenyulva,
hova repülő-út is több nap:
tapint túl minden út-határon,
időt dagaszt nagy anyakéz.

Láttam menekülők vonatját,
utca-sort futni éji méccsel.
Láttam vagon-várost, maláji
dzsunkák gyanánt ringva a létben.

Száz útját a szétszóratásnak.

Deportáltak és hadifoglyok
lassú menetét messzi dombra
giliszta-rángással, – hova?
Tudd te a választ: földbe? tűzbe?

Munkál mégis az a szívósan
összedolgozó két tenyér.
Épít már a simogatás is?
Ennyi menedék-vágy is ország?

Aranylik a köd, megvilágul.
Gyúródik bele lám Nap is, mint
tojássárgája kalácstésztába.
Más lesz a jövő, mint a múlt.

Nem igaz, hogy erőtlen elhal
költő-nyelvről is az ige.

Láttam meghajszoltak szemében
kérdésként: villanhat-e kínjuk?
Puskatusos nép-cserélőket.
Rács mögül jajt is csak jelelve.

Forog a köd, alakul mégis.
Összeáll, ami összeillik
több napnyi légút-távolából
a hontalanok birodalma.

Kigomolyog a szentek és
költők várta és védte ország.
Ady s a Boldogasszony arca
villog a pára-lobogókon.