Török Sophie: November

Ázik a gyökér a földben,
ázik a nyálkás mag a földben,
ázik, ázik, a halott a földben.

Hunyt szemmel fekszem, szívem ritmusával
rezzen velem a paplan. Fölöttem zeng az eső,
tömött rendekben millió füzér veri a földet.
Most mindenütt esik, fölös tengereit önti
a földgömb éjszaka, riadt városok fölött
és tunya mezők fölött sistergő oszlopokon áll a víz
végtelen ostorokban száll a víz, tetőn át
és paplanon át és húson át vacogó csontomig
szivárog és dobol és dobol és áztat,
óh ja! kimossa belőlem az életet!

Egyszer tavasz lesz, a nedves gyökér
nagyot nyújtózik meglazult börtönében,
s titkos felelettel millió rügy buggyan a száraz ágból.

A vak magok duzzadt burkaikból kilépnek,
nehéz földet emelve gyenge vállaikkal
nyirkos sírjukból kitörnek az édes nap elé.

Egyszer tavasz lesz. A földbe zárt halott fölött
tavaszig mélyen besüpped a domb.