Csáti Demeter: Ének Pannónia megvételéről
Emlékezzünk régiekről,
Szkítiából kijöttekről,
Magyaroknak eleikről,
És azok vitézségekről.
Szkítiából kiindulának,
Hogy ez földre kijövének,
Istentől is kényszerítettének,
Erdélységben letelepedének.
Ott őmagokkal jól tőnek,
Két sereget nagyot szerzének.
Hét kapitánt emelének,
Mindeniknek várat szerzének.
Mind egyessek ő dolgokban,
Hatalmassak viadalokban,
Nincs félelmek országokban,
Csak lakoznak bátorságokban.
Nagy erejük mint Sámsonnak,
Bátor szívük mint oroszlánnak,
Mindent rontnak, ha indúlnak,
Rettenetesek sokaságokkal.
Az egyik közöttek jelesb vala,
Kinek neve Árpád vala,
Mindeniknél gazdagb vala,
Azért köztük fő kapitán vala.
Mikor azt hallották volna,
Hogy az Duna jó víz volna,
Lakófölde nagy jó volna,
Hogy annál jobb sehol nem volna:
Egy követet választának,
Duna látni bocsátának,
Hogy ha bizont mondhatnának,
Ők az földre bészállnának.
Követ juta Duna mellé,
Földet, füvet megszemlélé,
Duna vizét es megkémlé,
Magának jónak itélé.
Herceg akkor lengyel vala,
Ki e földet bírja vala,
Lakóhelye Veszprém vala,
E föld népe mind német vala,
Követ futa be Veszprémbe,
A hercegnek eleibe,
Magyaroknak ő szavával,
Köszönete lőn nagy tisztességgel.
„Engem küldtek téged látnom,
Országodat mind megjárnom,
Lakóhelyeden megtudakoznom,
Néped törvényit tanúlnom.”
Herceg azt igen örülé,
A követet megvendéglé,
Magának jónak ítélé,
Mert azokat köznépnek vélé.
Követ onnat elsiete,
Egy palackot kerestete,
Duna vizéből belé töltse,
Földet, füvet hamar kerestete;
Azt Erdélybe el-bévivé,
Árpád előtt mind letevé;
Árpád látá, jó neven vevé,
Kapitánoknak mind hírré tevé.
Kapitánok oda gyűlének,
Duna vizét ők megláták,
Földet füvet is megláták,
Ottan reá tanácsot tartának.
Egy fejér lovat hozatának,
Féket, nyerget aranyast hozának,
A herceghez bocsátának,
Hogy ilyen szóval neki szólnának:
„Ez szép lóval azok tisztelének,
Kik Szkíthiából kijövének,
Nagyságodtul földet kérének.
Országodban letelepednének.”
Herceg magát azzal veszté,
Hogy a dolgot meg nem érté,
A szép lovat megszereté,
Ki miatt földét elveszté.
Az szép lónak örltében
E szót mondá az követnek:
„Annyit adok én földemben,
Mint kívánnak, nagy bősséggel.”
Követek vagynak nagy örömben,
Mert járának nagy jó véggel,
Elbucsuzának nagy tiszteséggel,
Bésietének Erdély földében.
Követek beszélnek kapitánokkal.
Kapitánok tanácskoznak,
Hogy e földre juthatnának,
A herceggel megvínának.
Hamar mind felkészülének,
Harmad követet választának,
A herceghez bocsátának,
Hogy ilyen szóval neki szólnának:
„Herceg! jól meggondold magad,
Hogy e földet hamar elhagyjad,
Mert magyaroknak áron eladtad,
Immár őnekik megbocsássad.”
Követek jutának a herceghez,
Tisztséggel neki köszönének,
Az Árpádnak ő szavával
Ezt beszéllék nagy bátorsággal:
„Földedet adtad fejér lovon,
És füvedet aranyos féken,
Duna vizit aranyas nyergen,
Akkort való nagy szükségedben.”
Herceg hallá, mosolyodék,
Azzal semmit nem gondola;
A követnek akkor szóla,
Haragjában azt mondja vala:
„Ha a lovat azért küldték,
Sulyokkal majd agyonverjék;
Nyerget a Dunába vessék,
Féket fűben elrekkentsék.”
Követek mondák hercegnek:
„Nem kell tenni kegyelmednek,
Azzal a magyarok károsok sem lesznek,
Inkább lesznek nyereségesek.
Mert ebek lóval meghíznak,
Nyerge leszen halászoknak,
Féken kaszások osztoznak,
Utánad sok jót mondanak.”
Követek onnat búcsúznak.
Herceg ottan megfélemlék,
Seregekkel gyülekezék.
Duna mellé beköltözék.
Árpád jöve magyar néppel;
Kelen földén elkelének,
Szászhalomnál megszállának,
A herceggel megvívának.
Isten vala magyar néppel:
Járának nagy nyereséggel.
A herceg ott megvereték,
Egyedül futnia esék.
A Dunára őt keríték,
Semmiképen el nem érték.
Abban egyéb nem lehete:
A Dunába bészöktete,
Hogy már magát ott megmentené,
Inkább magát ott elrekkenté.
Árpád vala nagy örömben,
Mert az ország lőn kezében,
Ő megszálla fenn egy hegyben.
Székesfejérvárhoz lőn közelben.
Ott az ország nekik adaték,
Magyarországnak nevezteték,
A némettől mert megvevék,
Fegyverrel övékké tevék.
/1530 körül/
