Sántha György: Böjti szelek

Ki meri most nekik: a lélekmérgező hús
   bűnös árnyékruháját szaggató
   szelindekeknek
   egész mellét bűnbánva kitárni,
   mint a rozsdás szegeken
   királyi fönséggel függő
   félreszegett fejű, útmenti Jézus?
Mert már itt vannak,
áttörtek a havas hegyeken
és sziszegő tőröket forgatva
bánatot bőgnek,
bokrot botoznak,
porral hamvazva harangoznak
s az álmodó nyomor
szája körül kínlódó nevetés
száraz vetését
faggyal fogasolják.

Ki meri hinni még,
   hogy szőrkámzsát ölt
   az Istenhez tért tivornyás világ;
   hogy a meghasadt lelkek résein át
   beáramlik az összeforrasztó
Szent Lélek-szélnek
új emberséget hirdető hárfadala?
Ki hiszi, hogy kihajtanak a fejfák
s a templom-küszöbön
guggoló öreg nénik szemén
új világ tüzeit szóró
gyémánttá kövül a könny?

Nézd, hogy vágódik ide-oda
   a morzsákért csirregve szálló
   haszontalan verébsereg
   lobogó furcsa zászlója
   a megindult levegőben.
Hogy fut az ég, hullámzik a föld
s a zsarnok hogy menekül
összébbfogva Pilátuspalástját,
hogy ne lássék
szíve helyén az űr.

Csak a szent Húsvétvárók nyugodtak,
a sokféle tatárjárást
vizes lebbencsen tűrők,
kik most is csendesek, mint a
hideg és tiszta
takaréktűzhely tetején ülő
fekete macska;
meg a bűnbocsájtó Püspök
örökéletbe visszaszépülő
ezüstös fején
a lila sapka.