vitéz Somogyváry Gyula: A kard előtt márciusban

Be rég nem zengett rólad férfiének,
te néma penge, hűséges acél!
Legyintve néznek némely bölcs legények,
maszlagon-élők, pelyhesállú vének,
kiknek erében megposhadt a vér.

Te ósdi barbár! Téged meg se látnak,
fölszisszen rád a kor, a haladás,
maradj te csak a borzas pápuáknak,
itt papírt esznek, áfiumot rágnak,
e világmentők gondja, rendje – más.

Világot mentünk, hallod-e te vénség,
mit nekünk ország, mit nekünk magyar?
Fuvolaszóval szelídítünk vércsét,
keselyűt, farkast! – S nagy ám a reménység,
hogy aki megmart: mind békét akar.

Maradj magadnak avult, régi penge,
új itt a költő, nóta meg a tánc.
Szent Napnyugattal élünk szerelembe,
eredj Petőfi hűs történelembe:
nincs március már, – fényesebb a lánc.

De nem, ne hallgasd mégse ezt a vétket,
csaták villáma, tündöklő acél!
Zengjen feléd e forró férfiének,
te vagy mentsége minden nemzedéknek,
erőd, hatalmad századokra ér.

Te vagy a harc! A győzelem! A béke!
Te: a szabadság! Te: a március!
Arkangyal-fegyver, hívek reménysége,
latrok félelme, igazaknak éke
s magyar ökölben: drága, ősi juss!

S ha nincs is dal e poshadt márciusban,
s nem dalol költő, rólad: árva kard,
mi zengjünk hozzád, régi katonáid
s amíg a ködrongy napfényre nem válik,
harsogva zúgjuk néked ezt a dalt!