Váci Mihály: Százhuszat verő szív

Szolgált a szerelem – szolgáltam én
 alázattal a szerelmet,
s voltam olyan fagyokba vetett,
 mint a küszöbre rakott zabigyermek.
Öleltem, mint az utolsó görcs a szivet,
 szinte már könyörögve,
és ugatott a szívem a magány ólja előtt,
 kúszva hiába-kapart küszöbökre.

Jónás a cet: – magába zárt a test,
  ez az esetlen állat,
átúszta velem a tiszta óceánokat,
  itatott velem pocsolyákat;
éhei jászlaihoz négylábra alázott – de a sors
  meredekjén ő emelt szakadásig,
kínjaitól üvöltve a földbe haraptam,
  s önkívületben ittam gyönyöre muzsikáit.

Dolgoztam – mint az akáctörzs a homokon –
  égre emelve a munka termő ágát,
s fejem alá vetettem a lustaság
  felhőkön úszó szénaágyát.
Mások bajainak gerendáiból ácsolt
  tutajon örvénybe eveztem,
s az én nyomorúságaim kis gyufaszálaival
 tüzet adni siettem.

Meneteltem hűen a sorban, hadakoztam az élen,
  soha nem menekültem,
de a pázsitokon fegyvereim ledobáltam,
  s meztelenül heverésztem a fűben.
Csillagokért magasodtam – s a földre hajoltam
  madarak lábanyomát imádni;
fölöttem rakéták szálltak – kezem fejéről meg
  verseim piros katicabogárkái.

Ó, minden voltam én, amire
  a lélek fényes!
és engedelmesen letérdeltem a test
  minden ítéletéhez.
Mindenre felragyogtam, ami fókuszaimat
 pásztázva kereste,
a sejtések szétszórt sugarait tűzzé
  lobbantottam én – a tiszta lencse.

Úgy éltem, mint a százhuszat verő szív,
  úgy gyűlöltem és szerettem:
mindenhez úgy fogtam, kívánva,
  hogy az legyen a vesztem!
Úgy éltem én, ahogy itt élni kell,
  ahogy érdemes élni!
Egy emberöltőt éltem – de a sorsom
  történelem és ezerévnyi!