Simon István: Decemberi ködben
Reggel nem látszanak a fák,
olyan sűrű a köd.
S köd fekszi meg az éjszakák,
csillagot a vidék fölött.
Mintha a világűrben járnék,
lábamnál a tejút remeg.
Elmaradt hű kutyám, az árnyék,
szemem se tudja, hol megyek.
Csak szívem tud eligazodni,
a szív mindig hazatalál,
ahogy a lég milliónyi
útján a költöző madár.
/1953/
