Bözödi György: Almabor

Be keserű s úgy fáj, hogy én jó voltam mindég. 
Csak jó, csak jó, s eleven gonoszság 
nem terheli a lelkem.
Jóságos, mint valami almabor, éretlenül 
keserűvé válik lassanként,
s nincs mi megédesítse, nincs ami ízet adna neki.
csak szürcsölöm, s a csömör
sokszor már elszorítja torkom; 
egy kicsit zavaros, zavaros lé, egy kicsi salak itt,
életnek igaz törmeléke,
egy kicsi romlottság a fenekén, 
lent mélyen, de jó volna.
Felkavarnám, bolygatnám, és elölről éreznék  
mindent, ahogy volt, s újra csodálnám. 
Tán igazabbnak látszana, tán igazabbnak 
tűnnék előttem, hogy itt volt valami, 
valami, amit törtünk, zúztunk, ütöttünk,  
sajtoltunk minden erőnkkel,
valami, amivel küzdöttünk, vérünk folyt, 
s másoknak öntöttük ki vérét, bicsokkal 
öntöttük ki miatta,
valami nagy erős hatalom, szörnyeteg 
vagy csak emberi forma,
valami zavaros küzdelem, harc, 
harc, harc, hogy itt volt egészen 
maga az élet.
S nem e szürke, egyízű vékony levecske.