Ábrányi Emil: Hősök harcterén

 – 1877. –

Ne verd fel őket! Ott alusznak némán
A hazavédő holtak.
Végsőt ölelve, mint a hű testvérek,
Egymás fölé borultak.

És mintha mind felömlött volna égre
A vér, mely itt alá foly: - -
Mint vérbe mártott óriási zászló,
Úgy leng az alkony távol.

Az úttól félre, kínban roskadozva,
A porban, kik hevernek?
Öreg vak ember, sápadt, beteg asszony,
S egy rongyos, vézna gyermek.

A harcmezőt a gyermek és az asszony
Kétségbeesve nézik,
És mind a hárman zokogó panasszal
Isten nevét idézik…

S a roppant csöndben, félig összebujva,
Rémes keservről szólnak,
És könnyeik, mint három patak árja,
Jajongva összefolynak…

…Dobog a föld; a hódító közelget
Vad, ittas szenvedéllyel;
Hallja a sírást és megáll; haraggal
Néz a homályban széjjel.

„Miféle sírás? Hollá?”… Semmi válasz,
Tovább zokognak lassan.
„Mért sírtok, kérdem? Rajta! Nincs időm, hogy
E vinnyogást hallgassam!”

…Fölállt a gyermek; oda lépett hozzá;
Egész valója égett:
„ „Mert nincs erőm kardot ragadni, hóhér,
S szétmarcangolni téged!” ”

Fölállt a nő; rémítő szeme lángja
Átlobbant a homályon:
„ „Mert nem tudok több ifjat szülni, ördög,
Ki értem bosszút álljon!” ”

S felállt a vak; vezette a fiúcska
A hódítóig, kézen:
„ „Mert nem láthatlak színről színre, hitvány,
Rád köpni megvetésem!” ”