Tisza vizét siratják súlyos homokzsákok,
töpörödött apóka reménykedve néz.
Gyürkélt seszínű kalapját, könnyű piheként,
lopja el fejéről a viharos szél.
Kotorék ebe nyüszítve veti magát utána,
a víz jeges, hideg örvénye,
ölelve fogadja magába.
Duzzad a Tisza, egyre hatalmasabb,
vadul, fröcskölve tépi szét a gátat,
hullámai kitartóan nyaldossák,
a régi, öreg vályogházat.
Sok – sok évtized munkája, szenvedése,
a megvalósult álmok, istentévedése.