Gárdonyi Géza: Krisztus álma
Legenda virágvasárnapra
A pálmafák alá vonult
A Mester és a kis csapat,
- Hol hűs árnyat ereszt a lomb,
Pihenni fáradalmukat.
S míg őket álom ringatá,
Susogni kezd a kis liget:
Mozdul a fa, virág, fűszál,
Vonaglottak a tövisek.
A Pálma kezdi:
- Én vagyok
A fák között, kit ő szeret,
Ha fáradt volt, levélernyőm
Föléje hűs árnyat vetett.
S midőn hozsannát zeng neki
A szent városban ifju, agg,
Útjára lombom ezrei
S legszebb virágim hullanak.
Sápadtan az Olajfa mond:
- A nap leszáll, s eljő az éj;
S lappangva lombjaim alatt
Az áruló már lesre kél.
És jő az Úr, s én hallgatom
Gyötrődő lelke mint sóhajt.
Két karja az éghez remeg...
És rája villan dárda, kard.
A tó szinén feljő a Nád.
Fürtös feje búsan zizeg:
- Királyi pálca én leszek.
Miért is szültek a vizek?
A Tüske szúrós ágait
Magához nyomva így zokog:
- Átok reám e tőrökért,
Én vérzem a szent homlokot.
A Tölgy megborzong, s felsóhajt:
- Holnap kivágnak engemet,
Holnapután a Golgotán
A hóhér rajtam öli meg.
A zöld Borostyán így rebeg:
- Sírjához innen kúszom én
S ezer karommal ölelem
Ki legjobb volt a föld szinén.
A kis liget virágai
Susognak erre sírva mind:
- Oh elmegyünk ráomlani,
Sirján kiadni lelkeink!
*
Fölkél az Úr. S a kis csapat
Indul a szent-város felé.
Az Úr előbb mindkét kezét
Áldásadón fölemelé:
- Nézzétek - szól - a harmatot:
Mint könnyek ezre úgy ragyog.
