Illyés Gyula: A szil s a szél
Rezzent a vén szil: szisszent, jött a szél;villám rándult, mint megrándult kötél;
egy percnyi csönd. És bömbölő haragra
fakadt a vihar százezer harangja.
Kapkodta fejét a szilfa, az agg,
vallatott rab a pofonok alatt;
ahány karja volt, mind hátracsavarta
a nyár haragba-kékült zivatarja.
Zúzott, tört, csépelt, őrjöngött a szél;
kiszállt a fából végre egy levél,
egy, és csak úgy, ahogy végül kiszáll a
fiai mellől a hajszolt madárka.
Egy levelet, egy sárga levelet,
az öreg szil csak annyit engedett;
azt vitte a szél, azzal írta égig
a maga égigérő gyöngeségeit!
…Elült a szél, s a büszke szil úgy állt:
legyőzte – mindörökre! – a halált.
S hat hét múlva egy őszi szellő szóra
minden levelét önként sárba szórta.
