Szepesi Attila: Fehér Madonna
Ahogy a földből visszatér
széthullva darabokra:
márványszilánkokból ujjá-
születik a Fehér Madonna.
Mozdulatlan hullámverés,
hangokon túli zene:
fölfénylik, álmából kiragyog
megkínzott tekintete.
Nézd eleven csípő-vonalát,
váll-íveit –
napsugárral a rideg kő
újra megtelik.
Arcán nem a hó, nem a hó színe:
friss margaréta-virág
fehére dereng a romok alól
a bolyhos árnyakon át.
Elkeveredik a kendő
kusza hajfürtjeivel,
bő redőkben hullik alá
testén a könnyű lepel.
Elfordulóban nyújtaná
lecsonkolt keze-fejét –
kidomborul térde a köntösön,
ahogy előre lép.
Örvények nyílnak körötte,
maga terében megáll,
hol nincs feledés, hol egyremegy
vak tél és pőre nyár.
Mellén a kisded lábujjai:
gyöngyszemek fénylő sora –
rebbenő lénye mégis jelenvaló,
gyermek-mosolya.
A Madonna se földre szögezi szemét,
nem a kőromok alá,
pillantása rézsut emelkedik,
mintha valaki szólítaná.
Fecskék, fecskék, fecskék, fecskék
cikáznak a felhő alatt:
csivogva föl-le, föl-le, föl-le,
alkonyi madarak.
