Kersék János: Sóhaj a bujdosók után

Zászlós oromról mélybe, porba rántva,
Sok színes álmunk meztelenre hántva,
Hátunk fájlaljuk ólmos bot után.
Sok vágyunk, tervünk, minden összeroppant.
Égig csapó láng hirtelen kilobbant.
Nézünk a romba ájultan, bután.

Cézárok járnak diadalmenetben,
Esze Tamás bús népe szerterebben,
Latrokká vedlenek a hűk, a jók.
Állván romokból tákolt barikádon
Feszült szemekkel, szívszorongva látom,
Új bujdosókat visznek a hajók.

Míg tépett, véres lobogómmal intek,
Utánatok még egyszer, hadd, tekintek,
Sok testvér, bajtárs, jóbarát.
Reménnyel teljék meg az őstarisznya,
Úgy nézzetek a vízözönből vissza,
Ez a hármas domb itt az Ararát.

Bár rajta most a Végzet feketéllik,
Felette még Isten zászlója kéklik
S rátűzött napja még ránk mosolyog:
Ne adjátok meg magatok a pornak.
Erőszak, ármány bár hogy is tipornak.
Kell, hogy legyünk még egyszer boldogok.

Új bujdosók, haj, mások kéjelegnek
Meleg párnáján ősi tűzhelyeknek
És titeket az óceán viszen…
Tiétek volt a porta rózsabokra,
De lesz virág még rajta számotokra,
Míg visszajöttök, híven őrizem.

Új bujdosók, legázolt hős vitézek,
Utánatok síró szemekkel nézek,
Még kéken ködlő távol eltemet:
És míg a tengert szél paskolja bőszen,
Utánatok, mint bátor, büszke őrszem,
Lobogtatom felgyújtott lelkemet.

Lobogtatom, mint égig érő lángot.
Közénk nem rakhat senki oly palánkot,
Hogy ide vissza ne találjatok.
Ez lesz a jel, hogy mindig visszavárnak,
Az ősi porták, a virágos árnyak
S alattuk a vasárnapi padok.