Tamás Lajos: A magyar ég

Gyász színe, komor felhők
Vetnek rá halottas kendőt:
Ez a magyar ég.

Felhők szíve meg-meghasad,
Könnycsepp hull a bús ugarra;
Szomjan veti föl a fejét
Szikkadt vetés törpe magja.

A kalásznak érő súlyát
Elorozták tolvaj szelek,
S kipergett szem az úton,
Sáros vízben meghentereg.

Kevés már a jó kalász itt,
Ki főhajtva néz a földre,
Születését, ápolását
Alázattal megköszönve.

Néha bútól, tört haragtól
Megduzzad a felhők méhe;
Egy-két céljavesztett villám
Dördül hiú fényességbe.

Felhők mögött holt csillagok,
– Múlt dicsőség, – állnak rendbe.
Szélért esdünk, hogy az irigy
Ködtakarót elseperje.

Vándor kedve van a napnak,
S melegét majd más is kapja.
Derűn túl, viharon innen
Várakozás az ég arca.