Sík Sándor: Úrfelmutatás
Még a lusta csillagok
Fáradt fénye fenn sajog.
Alszanak az emberek,
Még a forrás sem csereg.
Nyújtózkodnak az utak.
Csak egy kakas kurjogat.
Hetyke kakas, jaj de friss!
Fölkunéroz engem is.
Fölkapintom a fejem,
Nézem ezt a kék tejet,
Melyben a világ körül
Mesemódra elmerül.
Fönn a domb is ráncselyem,
Mint a pille a tejen.
De kihasadt a köcsög,
És a színtej szétföcsög.
Erre-arra elcsorog,
Hegyen-völgyön imbolyog,
Mígnem a kibökkenő
Csatarendű sok fenyő
Csipkezászlós ágai
Lándzsájával elveri.
Álmélkodva föltekintsz:
Rózsás már a hegygerinc.
Angyalbárány föllegek
Gyapja rajta föllebeg,
Az ég velük eltelik.
Csöpp legénykék terelik,
Szinte hallod hangjukat,
A kutyájuk rád ugat.
Aztán csend lesz, ima-csend,
Idelent és odafent.
Aztán egyszer valami
Hallhatatlant hallani.
A hegyek meghajlanak:
Homlokuk felett a nap,
Tűzarany oltárkehely.
A természet térdepel,
S elkezdődik a csodás
Hajnali Úrfelmutatás.
1941. augusztus