Botz Domonkos: Falfirka

Már októberbe hajlik az idő, de a Szentlélek tér gesztenyefáinak sárguló lombjai közt még most is pont úgy süt át a nap, mint évekkel ezelőtt. Alatta a halódó avaron ott ragyog barnán termése a nyárnak, fényes gesztenyék várnak emelő kezekre. Cipőjével óvatosan kerülgeti őket, majd megáll, aztán körbenéz, mint aki épp lopni készül. Lehajol és az egyiket a zsebébe teszi. A régi nyarakra gondol, mikor ráncos dió cserélt helyet a fényes gesztenyével. Már nincs kinek adja. Leguggol, a fűbe visszahelyezi és magára hagyja.
 
A gesztenye már ráncos, amit a kezedbe
adtam, és a padon is talán mások ülnek,
szenvtelen talpak taposnak a kavicsokon,
idegen arcokon villódznak pimaszul a fények.
Magunkat írtuk, rajzoltuk porba, papírra,
kapaszkodtunk görcsösen egymásba,
hurkolódtak a szavak, de óvatlanok
voltunk. valami végleg elszakadt.
Aztán teszi a dolgát az idő, kopik, minek
múlnia kell, és a falfirkai is csak képzelet,
de esténként a sötétben még párnára hajlik
és leltárt csinál az emlékezet.