Ölvedi László: Levél a táborból

Holnap talán ássák valahol a sírom –
Hozzád suhan a lelkem, míg a levelet írom.

Pislákol a parázs, fölpiheg a tábor, –
Integet a lámpa fénye a fehér szobából.

Kilobban a fáklya, vérpiros az alkony, –
Bekopogok tihozzátok ott a Duna parton.

Őrszem kiált néha, vagy muskéta roppan. –
Megismersz-e vajon így is, véresen, kopottan?

Haldoklik az este, fagyos élbe révül. –
Megjöttem az Esze Tamás rongyos seregébül.

Barna rémek járnak, táncol a zsarátnok, –
Hoztam néked messze földről illatos virágot.

Korbácsol a felszél, zúzmarás a karja. –
A szívemet fehér selyem keszkenőd takarja.

Jajszót hoz a szellő valamennyi tájról, –
Égető tűz a két szemed, ha felém világol.

Lángolnak a falvak, megtéptek, eladtak. –
Eljöttem – és rabja lettem bűvölő szavadnak.

Pozsonyban a labanc, Kassán ül a német! –
Nincs a földön kincs, amelyért odadnálak téged.

Morajlik a Garam, háborog a Vág is. –
Szép homlokod fehér márvány, az ajkad kaláris.

Reményszikra villan minden csorba kardon. –
Fáradt fejem, könnyes arcom az öledbe hajtom.

Ez itt a temető, fejfák vagyunk minden.
Égő szívem drága gyöngyét az utadra hintem.

Halál vetésébül fakad majd az élet. –
Forró csókok rózsaszirmát hullatom elébed.

Ha pirkad a hajnal, rohamra dobolnak. –
Én harmatos gyöngyvirágom, meglátlak-e holnap?

Roskadásig vívom az utolsó harcot. –
Halálban is felém ragyog fényes angyal arcod.

Az erdőt, a rónát vérrel visszaváltom. –
Pihenj békén, mosolyogva, patyolat párnádon…

…Ásít már az éjfél, vad éjszaka járja. –
Álmodik az Esze Tamás rongyos katonája.