Mécs László: Az Isten ösvényei
a Mindenség: csillag-csírák,
Tejút, Nap, Hold, ember, virág,
minden mi létre, fényre várt.
…S az Isten Lelke egyszer intett,
s a fényre kezdett hívni mindent.
Azóta minden menekül
mindentől, ami zűrzavar,
mi zsarnokság, mi éjt kavar,
csírát ölt, mint rothadt avar,
mi kételyt kormoz és Miértet,
mert a Káosz még itt kísértget.
Azóta minden fényre tör.
Az éji lepke Látja: láng
lobog bent, s mint legény a lányt,
tudós titkát, világtalányt:
bámulja és boldog körökben
bolondosan feléje röppen.
A zsarnok tél dühöngne még:
harangja tart! – S egy hajnalon
erdők mélyén, hegyoldalon
a Számpó, a csodás malom
fényt őröl, és a hóvirágszál,
som nyitni kezd, s egy lepke rászáll.
Szép az Ezeregyéjszaka
– de a legtündéribb Mese,
ha a Mágnesek Mágnese,
a Fény vonz, mint Isten keze:
s kicsalja emberből a Szentet,
földből a tücsök-regimentet.
Sokfélék Isten útjai.
Lehet nagy, vagy tenyérnyi út,
míg egy virág a fényre jut,
vagy barlangból forráska-kút
világba fut Niagarának:
szivárványos világcsodának!
A Menetrend zord és kemény:
az Úr sziklás ösvényein,
a kétkedés örvényein,
lápon, bűn-piszkon át megy ím,
ki fényt vár, mit nem adnak ingyen:
féltékeny fény-bankár az Isten!
Pált Damaszkuszban dobta le
a gőg s a ló: feküdt vakon,
– de új hitén, mint ablakon
át fény zúdult rá egy napon!
S míg fényt habzsolt: miféle koszton
élt Norbert s tévelygő Ágoston?
S hol járhatott a Jobb Lator,
Magdolna, Krisztust éhező
Papini, s későn érkező
sok más: Babits, Szabó Dezső,
végpercben gyónó Kosztolányi,
míg égi fényt tudott találni?
És én? Hányszor fogott a Bűn
ösvényén eszme-zűrzavar,
szirom-farsangból lett avar,
bengáli lángból lett badar
borongás! Csak a Fények Atyja
tudhatja, ki mind számontartja!
Ó Istenem, te Hármas-Egy!
Talán végső ösvényemen
megyek most: kérlek, kegyelem
ragyogjon rám, hogy végtelen
Fényedbe mágnesezze lábom,
ha nem vár több út a világon!
