Diószeghy Dezső: Szonett a szépséghez
Kinek mindég puszta felé visz az útja
És délibáb volt a szomjat oltó kútja,
Pedig már ősz hajszál csillámlik hajából.
Nekem mindég csak délibáb volt a szépség,
Még nem kóstoltam mámora nehéz borát,
Mindég eltűnt, ha láttam lenge fátyolát.
Szememben lassan fakóra vált a kékség.
Mégis téged kereslek tikkadó ajakkal,
Hívlak egyre türelmetlen, vádló szavakkal.
Feléd vivő úton csak szemét és sár.
Lehelet vagy, az árnyéknak egy darabja
Szárnyon a hímpor, mely lehull ezer darabba,
Ha kezem utánad nyúlna tétován.
