Lányi Sarolta: Gyászfátyolban
Amit ő szeret, azt szeretni,
Vele sírni, vele nevetni,
Csak egyet, jaj, nem: őt temetni.
Nyomában futottam zihálva
S elérni nem tudtam, hiába!
Erőtlen voltam, renyhe, kába?
Mért nem követtem a halálba?
Fáj, fáj nagyon… Miért, hová még?
Ha nincs erő, mit ér a szándék?
Ki nézi röptöm, ha felszállnék?
Rossz lét az, mely már nem ajándék.
Összeforrt sorsunk titkait
Magam viseljem, én, erőtlen?
Lelkem jobb része kint lakik
A Farkasréti temetőben.
Mindig sajnáltam őt magamtól,
Derűs volt, fiatalabb, mint én,
Nem is években, hanem attól,
Hogy nem búsult az évek tűntén.
Előre nézett s önmagát
Mindig a harcolók közt látta,
Az életben örömet talált,
Sohasem gondolt a halálra.
Ezt én is megtanultam tőle
S ha tudom – ő volt nevelőm.
Ő volt az én örömem őre,
Ha rámpillantott szeretőn.
Rámtűzte végső mosolyát,
E kedves, tiszta csillagot.
Így hordom életem tovább.
Így bírom ki, hogy itthagyott.
1953.
