Sajó Sándor: Hajnal és Alkony
I.
Felröppen a Hajnal
Kibontott szőke hajjal…
A Nap követje ő,
Benevet minden ablakon,
Aranysugárral nyitogatva
Az alvó emberek szemét;
Felcsókol minden kis virágot
És illatot lehell belé,
Sugarat hit a lombok árnyán
És dalt zendít a fészkeken…
Jön a Hajnal
És hangos kedvvel harsonázza
A fenséges Nap érkezését:
Ébredj fel, álmodó világ,
Ím itt az Élet, itt a Nap!
És ébred, mozdul a világ
És új reménnyel, új erővel
Kezd új munkába ember, állat;
Mosolygó szemmel néz a gyermek,
Kitárt kehellyel illatoz
A kert s a rét minden virága;
S egyszerre hangos lesz az erdő,
Gyönyörben reszket a fa lombja
S napfényes lombok enyhe fészkén
Dalolni kezd a kis madár…
Felröppen a Hajnal: jön a Nap!
Piros lobogója
Odafönt leng már a hegyormon
A fenyőszálak árbocán…
II.
Száll az Alkony,
Mint sóhajtás az ajkon…
Az Éj követje ő,
Besóhajt minden ablakon,
Fekete fátylat vonva végig
A fáradt emberek szemén;
Lankadt virágok kelyhiből
Ellopja mind az illatot,
Sötétre festi lombok árnyát,
Hogy elnémuljon a madár.
Jön az Alkony
S szomorúan, bágyadtan suttogja
Az Éjkirálynő érkezését:
Feküdj le, megfáradt világ,
Ím itt az Álom, itt az Éj…
És lenyugszik a világ,
Fáradt testtel, bágyadt kedvvel
Tér nyugodni ember, állat;
Gyermek szeme mind lezárul,
Virágillat mind elillan,
Álom száll a kertre, rétre,
Álom leng az erdő árnyán,
Halkan suttog a fa lombja
S rejtett fészkén elpihenve
Hallgat immár a madár…
Száll az Alkony: itt az Éj!
Sötétszínű lobogója
Ott borong már lenn a völgyben
A jegenyék árbocán…
