Sík Sándor: Alszik a sátor
A vén hegyoldalon dörmögve bólogattak
A százados fenyőfák. Jóságos este volt.
A Garam mormogott. A sátor szűk nyílásán
Széles, nagy huncut arccal benevetett a hold.
Az erdőn még dalolt egy elkésett rigó
És frissen dudorászott víg éji szél körültem.
A jóillatú szénán fölültem csendesen,
A köpenyem ledobtam s a könyökömre dűltem.
Körül a ponyva mentén álomrózsállta képpel
(Pirosló aranyalmák) feküsznek a fiúk.
Végigsimul közöttük simogatón, fehéren
Az édes holdsugár, mint egy szelíd tejút.
Az alvó sátoron, - virágos kertemen,
Úristen drága kertjén - a hold fehér nyomában
Halkan végigsuhan könnyű tekintetem
S a pihegő fiúkat végigcsókolja lágyan.
És éber két szemem virrasztó szeretettel
Szemük zárt ablakán kopogtat nesztelen.
S a zárt szemek beszélnek, a lelkek ajka nyílik,
És áhítat fog el, szentséges félelem.
Még itt lebeg felettük a fészek illata,
Az édesanya-csóktól melegek még az ajkak,
De lenn a foghatatlan lélek-világ ölén
A termő mély melegben ki tudja, hogy mi sarjad?
Álmukban most a játék izgalma űzi őket,
A szálló fürge labda s a könnyű métabot,
De tán csíráznak már a szem-nem-látta mélyen
Nehéz, komoly csírák, végzethozó magok.
Verejtékes napon és éber éjszakán
Imádkozó szívem amin annyit virrasztott:
A gyenge szép gyökérből ki mondja meg, mi lesz,
Ha esőt ád az Isten, kövér, meleg malasztot!
Ó drága szép palánták, szívem szerelmeskertje,
Jövendő éjszakáján ki tudja, hogy mi vár?
Itt, - itt a jó meleg, a sátor és a szívem,
De kinn, kinn dúvadak sorvasztó mérge jár!
És szívemben a messze magányos éjszakában
Felénk fohászkodó anyák mély szíve dobban,
Keresztbe kulcsolódnak maguktól ujjaim,
S remegő lelkemen imádság mécse lobban.
Kertem jóságos Atyja, ki nékem adtad őket,
Szeresd, végig szeresd az én plántáimat!
Engedd, hogy úgy vihessem örök szívedre őket,
Hogy tiszta szép szemükben megismerhesd magad!
Forrás: Csend, 1924
