Tompa László: Ma délután havazott
A havazás halk, hűs kábulatában.
S ezt mondogattam: Ejh beh csuda-jó,
Hogy így pilinkéz most e drága hó!
A Tűzföldtől a derék eszkimókig
E kis mindenség egy nagy zűrzavar – :
Kell is ám ide varázstakaró, míg
A sok szenny, átok mind alája hal.
Emlékszem: régen, ha a sűrű, lenge
Pihék hulltak, hogy elmostak legott
Gyermekszívemből minden bánatot
És könnyű szának szálltak tova, csengve – –
Ha most is, most is újból úgy lehetne,
Hogy bútól, bűntől könnyebbülne mind,
Ki e fehérlő télben széttekint…
Ő is, ki nem rég, daccal élezett,
Sebezni szánt szavakkal illetett,
Bánná, amit tett, s lenne jó megint! – –
S mindenki más is – akár dús, akár
Szegény – látná be: dühösködni kár!
Poincaré is (ő még bősz nagyon!)
Merengne ismeét úgy el a havon,
Mint gyermekül rég, – s megenyhülve végképp:
E földúlt földnek hagyna végre békét,
S ha mégis fúrná harci vágya: hát
Kezdene vidám hógolyócsatát!
A mód a másnál kedvesebb, – kivált,
Mert seb, lövés így nem okoz halált,
Nehány kék foltra meg ki néz oda?
Sőt azzal, hogy egy-két harcos gyerek
A magas hóban meg-meghempereg:
Csak fokozódik: vígság, hahota!
Végül (nem szebb ez? : sem győztes, se vesztes)
Közörömmel végződnék a csata.
Ezt mondogattam, séta közt magamban,
Míg szívemnek csöpp, furcsa kedve támadt,
S mellettem vígan csengetek el a szának – –
1921.
