Sajó Sándor: Kobzos ének Jókairól
Fényes napnak ragyogása felhős magyar égről:
A nagy mesemondó sírján új borostyán zöldül, –
Dicsősége meddig ér e csonka magyar földrül?
Dicsőségét tudós urak s kobzosok hirdessék,
Mesemondó szép lelkéért Isten dicsértessék,
S merre nap jár, merre hír jár, minden messze tájra
Illatozzék ősföldünk e csodás mesefája.
Gyönyörködjünk illatába boldog büszkeséggel,
Hogy az Isten, a jó Isten mégse hagyott még el
S kinek híre halhatatlan, koszorúja tenger:
A miénk e magyar nábob, ez az aranyember!
Náboblelke aranykincsét hej, hogy osztogatta!
Virágosfa: álmodozni ó, be jó alatta!
Öröm és bú, – ahogy sorsunk együvé nevelte:
Ezredéves magyar lélek, – a Jókai lelke…
Mint az égbolt tükröződik tiszta harmatcseppben:
Lelkén is a magyar élet, a valónál szebben;
Az igazság hősi harca, jóság győzedelme
Mint igéző magyar szépség hullámzik szívemre.
Tündérsereg gyűl közűlem zengő szava árján,
Jókedve száll bánatomra mint színes szivárvány;
Álmainak hímes rétjén pillangózva végig
Fölrepülök az ő szárnyán a csillagos égig!
Tisza táján s messze földön, fúl e szűk határon
Zengő lelke minden szívben fészekre találjon;
Tudós tolla, kobzos húrja mind hirdesse róla:
Megifjúlt a magyar álmok leghűbb álmodója!
A nagy mesemondó sírján új borostyán zöldül,
Dicsősége világgá leng csonka magyar földrül;
Fölkelő nap ragyogása hajnalodó égről, –
Régi dal, büszke dal magyar dicsőségről...
