Tompa Mihály: Huszár kaland
Mi szivetszaggató fájdalom e szóban!
Magyar hazánk bájos Tündér Ilonája!
Gyászos fekete lett arany fürtid szála.
Zúgó szél képében, ha felkerekedik:
Elmegyen bánatunk magasló bércedig;
S magas bérceiden nyögve törik széjjel:
Jó éjszakát magyar, jó éjszakát székely!
Szép Erdélyországban gyászos idők járnak,
Piros vér harmatja a fűnek, virágnak;
Kik ezelőtt békés szomszédságban éltek:
Egymást tűzzel-vassal pusztítják a népek.
Ínség, könnyhullatás a belhad gyümölcse,
Nincs a ki napjait szorongva ne töltse;
Csak a ki a csaták kétes utát járja;
A katonának van néha jó órája.
Egy oláh falunak három huszár vágtat,
Mind a három torka kegyetlen kiszáradt;
S imígy gondolkodnak: a lovat valami
Pincegátor előtt meg kén akasztani!
Lemenő-félben volt már az égen a nap,
Hogy vitézeink a faluba toppannak;
Gyanakszik, fél a nép s bámul a jötteken,
S nyelvöket sem érti, az a veszedelem!
A bíró sejté egy kicsinyt a magyar szót,
A szóló oldalán kiváltképp ha kard volt;
S a mi huszáraink érthetőn beszélnek:
Abrakot a lónak, bort az emberének!
A bíró hajlongott, tipegett nagy lomhán,
Egy-két nyakatekert magyar szót morogván,
Fejével, kezével intett, mutogatott:
Hogy menjenek hozzá, minden készen van ott.
És házánál talpra állott minden lélek,
Mivel a huszártól rettentően féltek;
A fáradt lovaknak volt abrak meg széna,
Csürkig állott benne a Szellő, a Héja.
De még odabenn volt ám egyszer a nagyja,
Vendégit a bíró szívesen fogadja!
És eléjök annyi bort, pecsenyét raknak,
Hogy elég lett volna fél huszár-századnak.
Tetszik a mulatság, – a kancsó fogy, telik…
De a jó bornál is jobban tetszik nekik
A bíró szép lánya, – piros az orcája,
S két szeme a szikrát, mint a tűzkő hányja.
Áldom az istened, édes gyöngyvirágom!
Hol termettél ezen a görbe országon?
Jer velünk! – elélünk együtt olyan szépen,
Hogy az angyalok is kacagják az égben!
A lány hallgatta, bár nem érté a nyelvet,
De a szív jó tolmács, az mindent megfejtett;
Elpirult egy kicsit, – s piros szélű szája
Egyet mosolyodott a három huszárra.
A szép nyalka fiúk neki is tetszének…
Istenem, beh mások az oláh legények!
Lomposok, cammogók, mint egy öreg medve, –
E meg mintha mindjárt szárnyra kerekedne…
A leánynak mégis nem tetszett a dolog:
Hogy zsugori apja most úgy sürög-forog;
Hogy oly pocséklást tesz zab, széna és borral, –
S gondolkodott: vajon magában mit forral?
Elég az hozzá, hogy nyomára jött szépen:
Miképp álompor van az apja kezében;
Azt is tudta már most, miért küldték neki…
S kész volt a három szép huszárt megmenteni.
És addig sompolygott, motozott, míg végre
Szitált hamut tett az álompor helyére;
S könnyült szívvel nézte, hogy furfangos apja
Vendégit ugyancsak éteti, itatja.
A mulatság közben setét lett egészen,
Csapatja várta a három huszárt régen, –
Mivel úgy volt a szó, hogy ha meg nem térnek:
Bajuk van… s a többi rontson a helységnek.
Hanem hisz annak sem volna jól a dolga,
Ki a tölt kancsónál ilyesre gondolna!
Vitézink mulattak, – s az ilyen jó gazdát
A csillagos égnél feljebb magasztalták.
Egyik a csákóját nyomta a fejébe,
Hogy csak úgy nyúlt belé a vén oláh képe;
Nézd csak az öregből milyen huszár lenne!…
Ránéztek… s rettentő kacaj lett egyszerre.
Másik a hat vágást csinálta meg, – kardján
A csorbát s vérfoltot büszkén mutogatván:
Hajtogatta vasát, mintha káva volna,
S rémséges dolgokat beszélt elő róla.
Ittak… ittak… de az öreg utoljára,
Rátekergőzvén a jó bor a lábára:
Ültében elaludt, – s a pajkos katonák
Hogy menjen feküdni, az ajtón kitolták,
S csak a kellett neki, – alighogy kilépett:
– Mert hisz a vén róka éppen nem volt részeg, –
Elvegyíté a port egy jó kancsó borban, –
S hogy isszák, örömmel leste alattomban,
Tudta már a dolgot a fél falu népe,
S készen volt a bíró minden intésére;
Kíváncsian várván, hogy a nehéz álom
Mikor vesz már erőt a három huszáron.
Megszólalt pedig már a kakas éjfélre, –
Most a hasítékon a bíró benéze
Meglátni a huszárt: hogyan szédül, kábul…
– De azok danoltak torkuk szakadtábul.
Megcsóválta fejét, – s darab idő múlva
Lábujjhegyen eljött hallgatózni újra;
A nóta már nem szólt, – de még beszélgettek,
Nagy bosszúságára a kaján öregnek.
Midőn harmadszor jött, tetszett már a hajnal,
A huszárok lova enni kért nagy zajjal;
Soká fülelt, – s minden volt nagy csendességben,
S gondolta: no már most egy lélek sincs ébren!
Mert szokása az a bús magyar kedélynek:
Hogy a bor közt gyakran elhallgat, elmélyed…
Ült a három huszár… a végig gyúlt mécsbe,
Mint egy élő bálvány, meredt szemmel nézve…
Az öreg benyitá az ajtót csendesen…
S rögtön felrezzentek vitézink a neszen,
Hahó öreg gazda! igazodj’ csak elő…!
Ha már kitisztultál, jer kezd újra elől!
És kezébe nyomták a rettentő kancsót,
Itatták erővel, szabadulás nem volt, –
Bírónk tátongott, mint a vízbe fúlt csirke,
A hamus bortól s az irtózástól szinte…
Míg ezek így folytak, kivirradt egészen,
S rémületes lárma támadt a helységben,
Hova nagy robajjal ront egy huszár-század,
Kérvén az elfogott, megölt cimborákat.
Hol nincsen áruló? mindjárt volt ki szóla:
Jaj ne bántsatok! én nem tehetek róla!
Altatót adtak be a bírónál nékik,
Én nem is tudtam, hogy virradtig kivégzik.
Virradtig kivégzik?… ejnye a ki áldott…
Majd adunk mi nektek kutya-mulatságot…
Zsivány bírátok is, tudom, azt a percet
Megátkozza, melyben a világra termett!
Most a bősz csapat a bíró-házhoz nyargal,
Lángoló bosszúval és villogó karddal;
De ím kit látnak ott? az udvar közepén
Hajadon-fővel áll a három víg legény.
Hogy világos van, azt látták mind a hárman,
Csak a felett voltak bizonytalanságban:
Hajnal-csillag-e az, vagy a nap az égen,
A mely szemeikbe nevet oly szépen!?
Hé! pajtás, éltek-e, vagy már meghaltatok?
Hisz a falu végén azt mondták rólatok?
Hogy láb alól ez a bíró eltétetett…
De hisz akkor el is bántunk vón’ mi velek!
Micsoda? A bíró? a mi kedves gazdánk?
Hej csak mindig ilyen emberre akadnánk!
Mond a három huszár, s azzal neki esett:
Ölelte, csókolta a rémült öreget.
Erre lováról a többi is leszálla,
Meleg lett ismét a vén bíró konyhája;
Keservesen nézte: mint fogy széna, abrak
S boros hordójában van dolga a csapnak.
Szép leánya pedig örvendett lelkébe’:
Hogy rosszabb nem lett a gonosz tréfa vége;
De neheztelt egy-két pajkosabb huszárra,
Ki erővel csókot nyomott az ajkára. –
Hogy jól ettek, ittak, szedték a sátorfát,
A három álmost is lovára feltolták;
S ezer köszönetet mondván a gazdának,
A faluból gyorsan el-kivágtatának.
Nagyot sóhajtott a szép leány utánok,
S szemével kísérte, míg csak egyet látott…
De az apja, csakhogy meg nem ölte magát:
A veszett magyarnak, hogy a méreg sem árt.
De bezzeg ő! mindig álmos volt és lomha,
Most altató kapott, szentül azt gondolva:
Ez a hit s a hamu úgy megártott neki,
Hogy nem tudták harmadnapig felkölteni.
