Tompa Mihály: A félkezű koldus

Tiszteld atyádat és anyádat!
Ez az Isten parancsolatja;
Szived’ is a háládatosság
Erre inti, erre nógatja.
Ez intést én hiven megőrzöm,
Hogy jól legyen dolgom e földön!

Hogy szép időt érj, a modőn már
Hajad, mint az ezüst fehérlik,
Hogy tartsanak majd tiszteletben
A fiak s unokák mind végig,
Ne légyen ez feledve nálad:
Tiszteld atyádat és anyádat!

        *

Jól emlékeznek még a Duna mellékén
Egy vén emberre, ki koldulásból élvén:
Volt a jámbornak egy különös szokása,
Hogy az alamizsna meg nem maradt nála;
Hanem azon módon a mint kezébe jött,
Szélyel-osztotta azt a gyermekek között;
S el nem mult, hogy hozzá ily mondást ne tegyen:
Tiszteljed atyádat, anyádat, gyermekem!

De mindezt mivelni hogy mi okból szokta?
Vagy régen jutott-e s mikép koldusbotra?
Hogy hívják? merre van lakja, szülőfölde?
Azt soha sem birták kivenni belőle.
A keze felől is tudakozták váltig,
– Mivel a jobb karja el volt esve vállig –
Volt-e felesége, gyermeke is él tán?
Hanem ő mindenre fejét rázta némán.
A sok unszolásnak igy véget vetettek,
Látván, hogy elméje hibás az öregnek.

Egyszer csak elmaradt, – elmaradt végképen,
Jobb helyet keresvén a sírnak ölében,
Holott nyugodalmat találnak, valakik
Oda menvén, lesznek az ítélet-napig;
És végórájában az esze megtére,
Mint a borongós nap kitisztul estére;
Megnyugodt, kibékült a halálos ágyon,
És hogysirjába is ahit karján szálljon,
Papot kért; s nyavalyás élte történetit
Akkor fedezte fel, mely itt következik:

Vagyonos Pál, mert igy hítták az öreget,
Akkor mintegy harmincz esztendős lehetett:
Hogy özvegyen maradt s két gyermeke árván,
Feleséget s anyát korán sirba zárván.
Dolgos, takarékos, szelid vot az asszony,
Ki inkább türt, mintsem perpatvart támaszszon;
Pál nehéz erkölcsét szépen tartá féken,
– Szelídséggel a nő mindig többre mégyen! –
Két fiát nevelte hasznos erkülcsökben,
Buzgalma, hűsége semmiben nem csökken;
S ugyan virágzott is Vagyonos Pál háza,
Hejh, mert a jó asszony nagy isten-áldása!

De bezzeg, mihelyt a jó asszony sirba ment,
Felfordult egész ház, megváltozott a rend;
Kikre, mint két szeme fényére, vigyázott:
Leve a két fiú rendetlen és vásott.
Mert jaj a gyermeknek akkor és idővel,
Ki nem édes anyja szárnya alatt nő fel!
Midőn az anyai szeretet melege,
Szépet, jót ki nem fejt benne jó-eleve.
Mikor kézről kézre megy a szegény árva,
Vagy hideg rokonhoz, vagy idegen házba.

Öreg édes anyja, darab idő óta
Ott volt ugyan Pálnál, de bár ne lett volna!
Mert Pál nem jól bánván az édes anyjával:
Gyermekinek adott rosz példát az által.
Oh ti szülék, szülék! bizony nem tudjátok,
Mily szörnyű büntetés készül lassan rátok:
Vén apák- s anyákkal bánván méltatlanul…
Hisz a gonosz példán gyermeketek tanul!
S midőn megvénhesztek, a roszat, idővel
Vissza-adja néktek, vissza hát tetővel!
Igy terjed a gonosz, s firól fira menvén,
Sok házat megemészt, mint az eleven szén.
Bekap oda a bűn, szétvonás, irigység,
A lakóknak éltét hogy megkeserítsék.
Testvér testvér ellen, gyülölködő Kain,
S romlás a ház lelki és testi javain.

Igy állott a dolog a Vagyonos-háznál,
Fájdalom! a roszban nagyon elmerült Pál!
Ott lehet felőle család és gazdaság,
Rosz czimborák s bor közt vesztegeti magát!
De e mellett az volt a legnagyobb bűne:
Öreg édes anyját hogy meg nem becsűlte;
Belé-kapczáskodott, korholta ok nélkül,
Sovány falatját is kapta, szegény, kéztűl.
Sokat szerzett, mégis szűket látott sokban,
Tépett a ruhája, a szive még jobban!
Saját édes fia, kit szült a világra:
Hosszú életét is a fejéhez vágta;
Nem volt az a csufság, becstelen nevezet,
Gúny, átok, szidalom, a mit nem szenvedett,
Mindezt ugy szórták rá fiának ajkai,
Hogy még a földnek is nehéz volt tartani.

Míg-nem végezetre, már miért, miért nem?
De felbőszűlt reá irtózatosképen,
S édes anyját ki volt a hatvanon felűl:
Összetörte, verte, gazul, kegyetlenül.
Gyermekei látták az apának tettét,
De már elfásulva, mindazt fel se vették;
Az öreg pedig sírt hosszú éjtszakákon:
Jövel, jövel hamar én csendes halálom!
Igy multak a napok, igy multak az évek.
A Pál gyermekei immár megnövének;
Megnőttek az igaz, de a derék testben,
Maradt szív és lélek bután és üresen.
Mit is tanulnának az olyan apátúl,
A kit szűlt az anyja önéltére átkúl!
S igy a miképen fogy a jó erkölcs Pálnál:
Akkép fogy a vagyon, és a ház alább száll.

Történt pedig egyszer, hogy rosz két gebéjén, –
– A kenyérnek-való fogyatékon lévén, –
A malomba ment Pál – s nyulván az ing róla:
Két fej kendert is vitt, hogy majd megbakólja.
Szoros volt a malom, addig hát míg őrne,
Levitte a két fej kendert a törőbe;
És mihelyt a zsilip meg vala bocsátva:
Kezdődött a bakók nehéz pufogása.
Hanem a kenderen, eget avvagy kettőt
Alig fordított Pál, hogy jaj-szóval eldőlt.
És midőn egy őrlős a földről felhuzta:
A jobb keze szörnyen össze vala zuzva.
Meglehet hogy megél, – mondák – a kiheveri,
De a kézzel anyját többé meg nem veri!
Igaz is! az orvos lemetszette vállig.
S élet-halál között vitték Pált hazáig.

Azután sokáig nyomta volt az ágyat,
Ápolgatásába minden bele-fáradt.
A fiak, mintha nem történt volna semmi,
Épen nem látszottak azt szivökre venni.
Csak egy el nem fáradt, – hanem éjjel nappal,
A beteg körűl volt szives indulattal;
Az anya! a kinál elfelejtve vagyon
Annyi méltatlanság, gunynév és szidalom,
Kinek a csonka kéz láttára szíve vérzett,
Mely kéztől szenvedett kínos vereséget.
Oh anyai hűség! anyai szeretet!
A mely nagyvoltát megmérni nem lehet!

E közben Pál lassan lábadozni kezdett,
De az orvosságtól a mely gyógyit testet:
Nem nyert könnyűlést a tusakodó lélek,
Hányták, vetették azt sok visszás érzések.
Gyakran behunyt szemmel fekszik, – de van ébren,
Forgatván ő dolgát fáradt elméjében:
Előtte áll gondos, szelíd felesége,
Mintha reá szemrehányó képpel nézne!
Helytelen fiai, megvert édes anyja,
A ki még mostan is híven ápolgatja.
Azután az Isten méltó büntetése,
Mikor rázuhant a bakó a kezére…
Ekkép eszébe jut, és vádolja minden,
S nincs a mi lelkére vigasztalást hintsen!

És a mint felgyógyul, – anyja halva fekszik…
Mintha élete csak azért nyult vón’ eddig,
Hogy felápolja az érdemetlen fiat,
Azután meghaljon a sok búbaj miatt.
Mindez Pált leverte, megrázta erősen,
Testben rongált, hitben félénk és erőtlen,
Nem vala támasza s lelkének istápja, –
Hát még, hát még a mi később jött reája!

Elmúlik az idő, az öreg Pál még él,
De alábbvaló az utolsó cselédnél;
Nincsen becsülésben, de szitok, gyalázat
Éri aggott fején az őszült hajszálat.
A kegyetlen kölcsönt saját gyermekei
Visszafizetik most hét tetővel neki.
Ki roszat cselekszik, oly fát ültet, melynek
Ágai számára büntetést teremnek.

Történt egyszer, a mint készen volt az ebéd:
Az öreg ember nyult a tálba legelébb,
De a kisebb fiu elrántá a tálat,
S megütvén a kezét, durván reá-támadt:
«Várjon kend sorára! no…! ilyet ki látott,
Csak henyél s megfalná mégis a világot!
Mi-haszna vén koldus! még az is köszönet,
Ha kenyérhajat kap ott az ajtó megett…!»

Ezt látván mivelni saját édes fiát:
Szegény vén emberrel felfordul a világ.
S végkép összebomlott meggyöngült elméje,
Fiának e szörnyű szavára, tettére.
Felkelt az asztaltól, – kirohant hirtelen…
S nem látta őt többé a háznál senki sem.
Más távol vidéken bolyongván szerteszét,
Koldulással ette halálig kenyerét.

Szomorú esetét ekkép elbeszélvén,
Kibékült, megnyugodt a halálnak révén,
S újra visszaesvén bús állapotjába,
Mintha akkor is még az utczákon járna,
A koldus-éneket végig mondá halkal,
S szétosztá fillérét azon nagy szavakkal:
Melyeket ha követ világ-életében,
Nyomorult életét nem végzi ekképen.

        *

Hogy szép időt érj, a midőn már
Hajad mint az ezüst fehérlik;
Hogy tartsanak majd tiszteletben
A fiak s unokák mind végig;
Ne légyen ez feledve nálad:
Tiszteld atyádat és anyádat!

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf