Wass Albert: Hontalanság elégiája

  1.
Tégy még a tűzre kis szívem,
hadd legyen jó meleg,
játékos lángok fénye mellett
én majd mesélgetek.

Hol volt, hol nem volt: régi erdő…
boronaház, kék ég, patak…
fenyőillat, napfény, virág
s békés, mély csönd a fák alatt.

Nyugalmát nem zavarta ágyú,
sem a szirénák vad szava,
az égből bombazápor helyett
harmat szitált csak éjszaka…

Álmunkban ma is visszajárunk,
nyugtalan, bús kísértetek.
Holdtalan sötét éjszakákon
bekószáljuk a hegyeket.

Nyögésünket meghallja olykor
favágó, pásztor, orvvadász,
szökött rab, vándor útonálló
ki valahol rejtve ott tanyáz.

Nem tudja mért: megborzong némán,
a sötét égre föltekint
s úgy mondja halkan, babonásan:
nyög a föld. Eső lesz megint.

  2.
Tégy még a tűzre. Hadd lobogjon
a láng és az emlékezés.
Feledjük el, hogy életünket
korom lepi már és penész.

Hisz roppant gazdagok vagyunk:
emlék-vagyonunk végtelen!
Ha kibontjuk szárnyát a mesének
túlszárnyalunk az életen.

Szűk kis menekült-szobánk
kitágul lassan, nőni kezd…
nézd, már látszik is az erdő,
bólogatnak a fenyvesek!

Hallod-e már a patakot?
Így csak a Szalárd vize zúg!
Kék ablakával néz a ház
és mosolyog a gyalogút…

Kandallótűz, kakukkos óra,
csergepokróc és gyantaszag,
messze fent bőgnek a bikák
s a csönd s az este alszanak…

Fogd a kezem. Elindulunk.
Lábunk alatt a régi út…
(Eltűnik úgyis a sötétben
mire a fák közé bejut.)

  3.
Tégy még a tűzre. Jó a láng:
régi, szép tüzeket idéz.
Távoli hegyekről kinyúlik
lelkem felé egy messzi kéz.

Szalárdi ház, erkélyes tornác,
kakukkos óra, kandalló…
a patak ma is zúg, tudom,
hallgatja a vízirigó,

a fenyvesek suhognak, érzem,
és kérdezgetik: hol vagyok?
Párát lehelnek alkonyatkor
a vadat rejtő katlanok,

valahol őrzi még titokban
lábam nyomát egy vadcsapás
s valahol a bükkös között
céltalan bicska-faragás…

Jaj, meddig őrzi? Szálló évek
pora vajjon elfödi egyszer?
s hűs illatű erdő-homályban
elvész a nyom is, mint az ember?

Ebben a kénköves világban
emlék belőlünk nem marad?
(Így tűnik el a holdsugár is
az éjfekete fák alatt.)

  4.
Széljárta erdő, régi dal,
szalárdi ház, fenyves, patak,
nincs hely, hova temesselek,
nincs könnyem, hogy sirassalak.

Vásott suhanc volt, jaj, az ember,
gonosz varázsszerekkel játszott
s boszorkányos szelek kavarnak
azóta embert és világot.

Gyermekkorom: úgy érzem néha
tán nem is voltál. Csak a vágyam
olvasott rólad valahol
egy kopott, régi bibliában.

Vándor vagyok, hazátalan,
kit tép a fájás, űz a baj,
idegen országutakon
átokkal ver a zivatar.

Utánam emléket a múlt
elfutó felhővel izen…
/Olyankor felnézek az égre
és úgy fáj, úgy fáj a szívem./