Pár mondatban az USA eddigi elnökeiről

A különböző sajtóorgánumok a szokásos, politikailag korrekt, vagyis minden valós mérce nélkül kommentálják, a világ állítólagos mintademokráciájában, az Amerikai Egyesült Államokban most lezajlott elnökválasztást. Ahol általában, úgy most is, a szavazatra jogosultak kevesebb, mint a fele választja meg azt az embert, aki azután négy éven át az ország – és sajnos a világ – sorsát hivatott intézni. E választásra, ugyancsak hagyományosan egy olyan kampányt követően kerül sor, amely P. F. Boller Jr. történész meghatározása szerint „…a circus, carnival, vaudeville show, pageant, extravaganza” (vagyis cirkusz, farsang, show-műsor, látványosság, szertelenség) a lényege. Külön kiemelem az emberiség sorsfordulóit különösen befolyásoló elnököket az alábbi felsorolásból. Bár leginkább egy régi magyar közmondás illik mindegyikre: „az egyik kutya, a másik eb”. Legalul pedig a megválasztott új elnökről olvashatnak pár soros véleményt a honi sajtóból, bár most borítékolom, Trump sem lesz különb, mint elődei…

*

1789 és 1792: Washington. „Választott Őfelsége” (a Kongresszus által tervbe vett titulusa), George Washington, az amerikai forradalom hőse hosszan kérette magát, mielőtt hagyta volna, hogy egyhangúlag az első elnöknek válasszák. A krónikások azonban feljegyezték azt az italmennyiséget, amelyet még 1758-ban a gyarmati Virginiában eresztetett le a választók torkán hivatala elnyerése érdekében: 160 gallon rum, sör és almabor. 1792-ben azután ismét csak (le)itatja a jónépet, olyannyira, hogy a Gazette of the US cikke szerint „a nép hangja a grog hangja”.

1796: Adams. A francia nagykövet által a republikánus Jeffersonnak nyújtott zajos támogatás a föderalista J. Adams győzelmét eredményezte.

1800 és 1804: Jefferson. Öreg napjaiban egy New York-i képviselő így nosztalgiázott: „Ó, az az 1800-as kampány! A régi szép idők, amikor egy föderalista nyugodtan agyonüthetett egy republikánust az utcán anélkül, hogy elszámoltatták volna…”

1808 és 1812: Madison. A föderalisták újból leleplezik a republikánusok franciabarátságát. Az 1793-as francia köztársaság tiszteletbeli állampolgáraként Medison a sértő „francia” gúnynevet kapja. Hátrányát csak a tengerentúli amerikai kereskedelmi érdekekért kifejtett sikeres politizálásával tudja kompenzálni.

1816 és 1820: Monroe. Kényelmes győzelmet arat, mivel az 1812-es Anglia elleni tengeri háború ellenzése miatt a föderalistákat törölték a választási listákról. „Amerika az amerikaiaké!”, mondja, de utódai majd nem állnak meg félúton.

1824: Adams. Az Egyesült államoknak már huszonnégy tagállama van. A nyugatiak Jackson tábornokot, a dicső indiánvadászt támogatják. Ezért felmerült, hogy Adams közösen induljon Jacksonnal. A kampányszlogen így hangzott volna: „Szavazz John Quincy Adamsra, aki tud írni, és Andrew Jacksonra, aki tud harcolni!”

1828 és 1932: Jackson. Egy farmerlegény, hazatérve a városból, azzal dicsekszik földijeinek, hogy a választási kampány során Jackson tábornok szóba elegyedett vele. „És mit mondott?”, kérdik tőle hitetlenkedve. Mire a fiú nagy büszkén: „Kotródj az utamból, de gyorsan!”

1836: Van Buren. Megalakult a demokrata párt. Jackson arra bíztatja az első konvenciót, hogy Van Burrent jelöljék elnökjelöltnek. A jobboldal a Whig név alatt alakul újjá (angol típusú liberálisok), de egyszerre három jelöltet küld a vágóhídra.

1840: Harrison. A liberálisok feltalálják a politikai marketinget. A demokrata Jackson mintájára kreálnak maguknak egy „piacképes” tábornokot, W. H. Harrison személyében. Egy kissé átfésülik az életrajzát, és beválik! Van Buren viszont a világra hagyományozza az „O. K.” kifejezést mint választási szlogent (szülővárosának, Old Kinderhooknak a kezdőbetűi).

1844: Polk. A demokrata Polk jelentéktelensége és liberális Clay kicsapongásai háttérbe szorítják a pillanat igazi kérdéseit, vagyis a rabszolgaságot, illetve Texas és Oregon annektálását.

1848: Taylor. Ez a tábornok csak többhetes késéssel tudta meg, hogy ő a liberálisok jelöltje, ugyanis túlságosan fösvény volt ahhoz, hogy átvegye a pártja által utánvéttel küldött értesítő levelet.

1852: Pierce. A liberálisok a kelleténél egyel több tábornokot állítanak csatasorba Scott személyében. Hiába ecsetelik azonban Piece alkoholizmusát, kardcsörtetőjük csúfos vereséget szenved.

1856: Buhanan. Vér folyik Kansasban, sőt magában a Szenátusban is a rabszolgaság kérdése körül. Az abolicionista liberálisok és demokraták feltámasztják a republikánus pártot. Jelöltjük, a katolicizmussal és száz egyéb bűnnel vádolt Frémont nem tudja megszorongatni a rabszolgatartó demokratát.

1860 és 1864: Lincoln. Az elnökválasztást sohasem akadályozta meg egyetlen háború sem az Egyesült Államokban. Lincolnt az Észak választja meg újra elnökké, miközben a szecesszionista Dél eltaposásával volt elfoglalva. A béke örömére azután meggyilkolták.

1868 és 1872: Grant. Megválasztása előtt Grant tábornokot korlátoltnak tartották. Azután viszont olyasvalakiként maradt fenn a köztudatban, mint aki bevezette a neopotizmust és az általános korrupciót az állam szívében. Nemcsak idült alkoholizmusáról volt híres, hanem neve összeforrt avval-, azzal a hadsereggel, amely kímélet és gátlás nélkül, egyforma lelkesedéssel mészárolta hol saját honfitársait a polgárháborúban, hol az őslakos indiánokat.

1876: Hayes. Négy hónap kellett a Szenátusnak a döntéshez, egy példa nélkül állóan aljas választási kampány és egy nagyipari méretekben zajló választási csalás után.

1880: Garfield. De nem sokáig: meggyilkolta egy híve, aki csalódott a várakozásaiban. Arthur lép a helyére, akit Hayes korrupció miatt mozdított el hivatalnoki posztjáról.

1884 és 1892: Cleveland. A demokraták végre túllépnek a lázadó Dél általi kompromittáltságukon. A republikánusok rátalálnak Clevelend törvénytelen gyerekére, de jelöltjük, Blaine gyanús ügyletei ennél is rosszabb hatást tesznek a választókra. Végül még a pártjuk is szétrobban.

1888: B. Harrison. A republikánusok átveszik a hatalmat, hála a hárommillió dollárnak (addigi rekord), amelyet a protekcionista gazdaságpolitikájuk révén megnyert gyárosoktól tarhálnak össze.

1896 és 1900: McKinley. A demokrata párt „balra át”-ot hajt végre, egyesül a populistákkal, és a fiatal Bryanra fogad, aki keresztes hadjáratot folytat a kettős valutaalapon nyugvó pénzrendszer érdekében, 30 ezer kilométert utazva országszerte. Ellenfele úgy nyer, hogy nem megy messzebb a háza küszöbénél, ahol küldöttségekkel tereferél.

1904: Roosevelt. McKinley második mandátumának hajnalán meggyilkolják. Alelnöke, Theodor R. Roosevelt lép a helyébe, majd kényelmesen újraválasztatja magát.

1908: Taft. A demokrata prédikátor Bryan harmadik veresége. Végül mégis leesik neki a tantusz, és maga meséli el egy részeg történetét, aki, minután kidobták egy divatos klub ajtaján, dörmögve feltápászkodik: „Világos a dolog, igyekeznek eltávolítani!”

1912 és 1916: Woodrow Wilson. Előbb két republikánus jelölt, Taft és Roosevelt belharca, majd Roosevelt által folytatott háborúpárti kampány két ciklust jelent a demokratáknak. A nem éppen erkölcsi gátlásosságáról elhíresült zsidó bankár, J.P. Morgan így jellemezte.” Ilyen tökéletesen hozzá nem értő és nyilvánvalóan velejéig romlott ember még sohasem irányított, de nem is próbált irányítani egyetlen nagyhatalmat sem!” Ő volt az első elnök, akinek a füle érzékeny szonár volt a Wall Street muzsikájára és bölcsen megértette, hogy gazdasági okokból az Egyesült Államok nem engedheti meg magának, hogy Nagy –Britannia elveszítse a háborút. Így ő volt az, aki kapva-kapott a lehetőségen, hogy mindkét nagy világégés legfőbb uszító hiénája, az angol W. Churchill által kiötlött, [a Luzitánia kiprovokált megtorpedózása] ürügyen hadat üzenjen Németországnak.

1920: Harding. „Másodhegedűseink legjobbika”, mondják róla republikánus barátai, és ez minden, ami elmondható róla.

1924: Coolidge. Mindenki a Ku Klux Klanra és az alkoholizmusára gondol, de senki sem beszél róla.

1928: Hoover. A választók elutasítják a demokrata Smitht, mert katolikus és ellenzi az alkoholtilalmat. Inkább Hoovert választják, és a beígért prosperitást (a „full dinner pail”-t, vagyis a teli vályút). Alig egy évvel később, a Nagy Válság idején azután alaposan ki lesznek szolgálva…

1932, 1936, 1940 és 1944: Roosevelt. A New Dealtől Jaltáig tolókocsiban, az amerikai elnökök számára azóta kötelezőnek számító mosolymaszkkal a képén. Tizenkét év alatt a republikánusok mindössze azzal tudták megvádolni, hogy kriptokommunista. Emlékezetes a Digest magazin kolosszális közvélemény-kutatása 1936-ból, tízmillió választópolgár bevonásával, amely az FDR vereségét vetítette előre 161 nagyválasztóval 370 ellenében. Ehelyett 523 támogatását szerezte meg 8 ellenében! Az ő utasításra kiagyalt jaltai konferencia és az un. „párizsi béke” kierőszakolása a vesztesekkel, több millió magyar állampolgár halálát, kényszeremigrációját és magyar tulajdonú szülőföldjének idegen hatalmak általi bekebelezését, a negyvenöt évig tartó szovjet megszállást eredményezte.

1948: Dewey! – harsogja a Chicago Tribune és több amerikai napilap a választás másnapján, de rosszul kalkulálnak. A „hirosimai exterminátor”, Truman a győztes, kétmillió szavazatnál is nagyobb előnnyel, és így megőrzi Roosevelttől megörökölt posztját.

1952 és 1956: Eisenhower. Korea ugyan kettészakad az északi szélesség 38. fokánál, de a republikánus tábornok-elnök győzedelmesen lépi át „a sekélyesség 38. fokát”, jegyzik meg az újságírók ásítozva. Csak akkor ébrednek fel hirtelen, amikor az alelnökjelölt Nixonról kiderül, hogy hatvanhat kaliforniai milliomos fizetett strómanja. „Csaló Dick” könnyezve magyarázkodik a tévében, gyermekeivel és kiskutyájával körülvéve.

1960: Kennedy. Fiatal, jóképű, demokrata és katolikus. Csupán százezer szavazattal kap többet, mint a mindig borostás Nixon. A választás éjszakáján Texasi alelnökjelöltje, Lyndon B. Johnson telefonál neki: „Vesztettél Ohióban, de nyertünk Pennsylvániában!” Bensőséges kapcsolat fűzi Marilyn Monroe-hoz és …a maffiához. Castróhoz már kevésbé… Viszont az is igaz, hogy aláírja azt a 11.110-es rendeletet, amely értelmében a kormány magához vonta a bankjegy kibocsátás jogát a Rothschildok által tulajdonolt Federál Reservétől. Alig fél év múlva Kennedyt Dallasban lelövik, majd a helyébe lépő Johnson alelnök haladéktalanul visszavonja ezt a rendeletet,

1964: Johnson. Miután főnökét az előző évben meggyilkolták, beül a megürült székbe, és JFK karizmája ahhoz is elég, hogy újraválasztassa magát. Goldwater a KKK-val bratyizó republikánus fajvédők jelöltje. Johnson belesüllyed a vietnami mocsárba.

1968 és 1972: Nixon. A botrányok és vereségek által elcsigázottan, 55 éves korában látványos visszatérést produkál a republikánus elnökjelölő konvención, legyőzve Rockefellert és Reagant. A demokrata Humphrey megfizeti Hanoi bombázását, és párttársa, Wallace ellenjelöltségét saját hátországában, a „Solid South” övezetben. Nixon a szavazatok 61 százalékával választják meg újra, kormányát azonban megtizedelik a bíróságok, ő maga pedig 1974-ben lemondásra kényszerül a Watergate-ügy miatt. Alelnöke, Gerald Ford lép a helybe.

1976: Carter. Mielőtt még felfedezték volna a zsebében Kadhafi ezredes pénzét, a baptista földimogyoró-termesztő szívesen mondogatta magáról: „Van egy nővérem, aki görkorcsolyán evangelizál, egy másik nővérem, aki motorozik, és egy fivérem, aki elnök akar lenni. Ebben a családban egyedül én vagyok egészséges lelkületű.” Azt is tudni kell róla, hogy New Jersey egyik zsinagógájában kijelenti, „Ugyanazt az Isten imádom mint önök. Mi baptisták ugyanazt a Bibliát tanulmányozzuk… Izrael fennmaradása nem a politikától függ, fennmaradása erkölcsi kötelesség…”

1980 és 1984: Reagan. „Ki mit (nem) tud?” 1980-ból. Az NBC egyik újságírója mondja a 68 éves Reagannek, aki azt hiszi magáról, hogy fiatal államfő lesz: „De a francia Giscard például sokkal fiatalabb, mint ön!” Mire Reagan: „Az ki?” és a stábja másnak: „Nem tudatlan, csak süket.” A michigani Grand Rapids-et Carter Cedar Rapids-nak vélte. A hely szülötteként Ford visszavág: „Carter nem tudja, hogy Michigan egyike a 48 államnak!” Az elszörnyedt sajtósok emlékeztetik rá, hogy ő maga már 50 tagállamnak volt az elnöke. 1984-ben Reagan úgy mutatja be dr. Giordonót, aki az ellene elkövetett ’81-es merénylet után megműtötte, mint ultraliberális dzsungelének díszpéldányát. Megmentője erre elárulja, hogy sikereit az orvosi kutatásra szánt társadalmi segélyprogramoknak köszönheti, amelyeket éppen Reagan szüntetett meg. A szocializmussal és a szovjet megszállással terhelt Magyarország gazdasági összeomlása az ő doktrínájának köszönhető.

1988: Bush. A reagani gazdaságpolitika (reaganomics) maga a vodu vallás, mondta Bush, mielőtt a hollywoodi varázsló bólogató emberévé (yes-man) avanzsált volna. A varázslat részeként Reagan rásózza alelnöke a borzasztó Dan Quayle-t, a vietnámi lógóst és non-stop balfácánt, aki folyamatos baklövéseivel számos újságírót juttat kenyérkeresethez.

1992 és 1996: A demokrata Clinton Kennedy-frizurát csináltat magának, de retro-fizimiskája csak Carterhez teszi hasonlatossá. Alelnökként asszisztáló sziámi ikerpáráját – micsoda horror! – Gore-nak („alvadt vér”) hívják. Bush, akit 23 százalékra taksálnak a közvélemény-kutatók, felszítja az Öböl-háború hamuját, amely rövid ideig a 90 százalékig repíti, de azután az amerikai sajtó rábukkan egy szeretőjére, és ez k. o.-t jelent számára a „morális újjászületés” bigott légkörében lubickoló ezredfordulós Amerikában. Ami Quayle-t illeti, neki sikerül önmagát is alulmúlnia. A tévékamerák előtt a „burgonya” (potato) szó helyesírását oktatja az iskolásoknak, imigyen: „petatoe”. Ebben a mezőnyben csakis Clinton győzhetett. Ezután a szaxofonon maga is játszó elnök egyenes adásban és könnyek között meakulpázik a Lewinski kisasszonnyal hivatali szobájában eltöltött pásztor- és furulyaórákért.

2000 és 2004: Bush jr. Amilyen az apa, olyan a fia. A XX. századi amerikai elnökök IQ-versenyében abszolút sereghajtónak számító és fiatalkori alkoholizmusát vallási fanatizmussal kúráló, nyíltan a szabadkőműves eszméket valló, az „Order of Skull and Bones" (a "Koponya és Csontok Rendje”)  páholyhoz tartozó W. Bush arra a kérdésre, hogy ki a kedvenc filozófusa. azt válaszolta: „Jézus Krisztus, mert megmentette az életemet”. Hálája azóta is üldözi… az emberiséget.

2008 és 2012: Barack Obama Az első afroamerikai elnök, teljesen véletlenül az etnikai alapú négerbűnözéstől igencsak fertőzött Chicagóból, az amerikai gépkocsigyártók és fegyverkereskedők legfőbb lobbistája. Így nem csoda, hogy nemcsak Nobel-Békedíja világbotrány és közröhej tárgya, de a „Pax Americana” és és az ideológiai-társadalmi modernitást követőjeként egyetlen választási ígérete sem valósult meg egy békésebb világ támogatására. Folytatta elődeinek külpolitikáját az iraki háború kiterjesztésével Észak-Afrikában és Afganisztánban, ezzel végső lökést adva az Európát migránsokkal tönkretevő tervezet alanyainak.

*

Valamint három teljesen más és más ideológiai szemléletből indított magyarországi vélekedés Trumpról:

„Katolikusként szemlélve egy Trump elnökség perspektívája, a veszélyes hebehurgyaságával együtt is, mindenképpen elfogadhatóbb, mint az abortusz-főpapnő, Hillary Clinton, bal-progresszív korrupciós rekord kísérlete lett volna. Katolikusként Hillary választhatatlan: súlyos bűn abortusz-, gender-, és euthanáziapárti politikusokra szavazni, még akkor is, ha azok egyébként politikusként kiválóak - Hillary még az sem. Hillary kipróbált támogatója az úgynevezett late-term, vagyis 9. hónapig elvégezhető abortuszoknak. (Szerdahelyi Miklós);

„Az üzleti élet és showbusiness irányából érkező Trump alapvetően tapasztalatlan a külpolitikában. Ez azért is probléma, mert az amerikai alkotmány éppen ezen a területen biztosít leginkább szabad kezet a mindenkori elnöknek. Trump tehát elvileg – a következményekre való tekintet nélkül – mindent megtehetne, amit a kampánya során megígért: magára hagyhatná a segítségre szoruló NATO szövetségeseit, széttéphetné az amerikai és ázsiai partnerekkel kötött szabadkereskedelmi egyezményeket, felmondhatná az iráni atomügyi megállapodást, felrúghatná az Obama által megkötött párizsi környezetvédelmi egyezményt és súlyos vámokat róhatna ki a mexikói és kínai termékeke. A kását azonban még egy Donald Trump sem eheti ilyen forrón. (Sayfto Omar);

„Trump és a trampizmus győzelme – a neoliberalizmusra mint koncepcióra és (geo)politikai gyakorlatra épülő világrendszer válságának terméke és megnyilvánulása. A globális tőkeuralom másik arca. A trampizmus alapvető társadalmi bázisa a fellázadt »vidéki bunkó«, a sportos homofób macho, a felfegyverzett, emellett persze »bigottan« vallásos, piás »kisember«, aki (kis)vállalkozóként ma már az »amerikai álom« egyre hervatagabb képviselője. A fehér angol-szász kispolgár mindenre kész, ha érdekeiről van szó. Obama vagy Clinton asszony talán szebb, mint Trump, hiszen legalább nem rasszisták, de minden feltételt megteremtettek Trump számára. (Krausz Tamás);

Összeállította –cspb-