Kosztolányi Dezső: Arany János

I.
Arany János a halála előtt két évvel fényképeztette le magát utoljára. Ez az arckép van előttem, 1880-ból: „a botos és kalapos”. Itt egy megható alakot bámulok, melyet alig-alig ismernek. A beesett, csontos arcot rövidre nyírt ősz szakáll keretezi, a hosszú haj csapzottan simul előre, a halántékra, a bajusz magyar, az orr egyszerű, de finom, az egyik kéz botot, másik kalapot tart. Még a szemüvegzsinórt is észrevenni, mely a lehajtott galléron, az ingmellen lelóg, a mellényig. Egy óriási életből egy csöpp bensőség. De kell nekem ez a szemüvegzsinór is. A szobron úgyis csak csizmát látok. Ott egy nótárius ül, itt egy nagy-nagy modern költő áll, ki a ligetet, az öreg pincért, a hírlapárulót (akkor még nem volt új és jó magyar neve: a rikkancs), a Margit-hídi életuntakat énekelte meg, az, kit apáink még láttak a pesti utcán, az, ki a miénk.