M. Fehérvári Judit: Bekezdések - A Lepkeszárnyrés című regényem előhangjai

Családregényt általában azok írnak, akiknek van családjuk. Én megfordítottam a dolgokat, mert halottaim vannak. A család képe oly messze kikötőkben jár, ahova csak akkor hajózhatunk el, ha már nem kell többé az emberi létezés olyan furcsa és felesleges kérdéseiről gondolkodnunk, mint a számlák, rezsi, betegségek, lakhatás, amelyek pedig nagyon is befolyással bírnak az egész életünkre. Néha szerenádként boldogítják napjaink, míg máskor a földhöz vágnak, s keressük a kiutakat. Sokféle ember és még több gondolat, sors, életszemlélet, hit létezik ebben a nagy világmindenségben, amelyet Földnek nevezünk.
Mostanában nem írtam semmit sem, a hályogos, háborús idők szemem vakfoltján csapódtak, s messze költözött innen a sárgafolt is. A gondolataim nehezek és szürkék, akár az éjjelek.
Bőrönd kell hozzájuk, és idő a kicsomagolásukhoz…
Felelősséggel kell olvasni. Ajánlom, hogy ne gyorsan és rögtön…
Messziről kezdem, hogy értelmesen tudjak a végére jutni.
Onnan indulok, hogy van egy Égi Gyermekem. Ma egész nap fényképalbumokat nézegettem. Rengeteg van belőlük. És Zsófi sugárzóan szép és fiatal mindegyiken. Ahogyan peregnek a lapok, úgy nyílik ki egy-egy újabb emlék előttem. És be is csukódik, mert nincsen senki, akivel megbeszélhetném, mikor is készültek a fotók…