Konyári Mónika: Öt

Ezüst feszületes rózsafa olvasója kicsusszant a kezéből, mikor a bejárat felől érkező zajra felriadt.
-Ki a fene lehet az ilyenkor?
Az üveges ajtó függönyét félrehúzva próbált kileskelődni a verandára. A kora őszi, alkonyati fény épp csak érintette az udvart. Mintha a nap írisze vetült volna a földre, és mint egy kontúr nélküli glória, átölelte volna a kis falusi házat.
- Ki van odaki’? – kiáltott bátortalanul a félhomályba. Az utcai kaput pár éve már éjszakára sem zárta be, ha rosszul lenne, be tudjon jönni a szomszédasszony. Vagy a mentő. Mert néhanap szédülget kicsit, de az orvos csak nevetett, mikor arra kérte, intézzen neki egy pészmékert.
-Hát minek az magának, Julis néni?
-Tudja, doktor úr, mostanába’ érzem a szívemet! Oszt itt a szomszédba', Ilon is kapott ilyen hogyishíjákot. Oszt azóta semmi baja, mert az rendben tartja a szívit.