Perzsa költők verseiből egykor és ma (I. rész)

Irán és a nyugat

     A Görög-perzsa háborúk óta az európai civilizáció – főleg az ókorban – számtalanszor került kapcsolatba a perzsákkal, pontosabban az iráni népekkel, s a marathóni csatában (490) és a szalamiszi tengeri ütközetben (480) részt vevő Aiszkhülosz monumentális és rendkívül igazságosan ítélkező Perzsái óta a Nyugat ismeretei sokat gazdagodtak „az első történeti népről” – Ahogy Hegel nevezte a perzsákat. Héródotosz, Platón, Xenophón, Polübiosz, Sztrabón, az idősebb Plinius, Plutarkhosz – hogy csak a legismertebb neveket említsük – sok értékes híradást őriztek meg Iránból, s Sztrabón méltán írhatta, hogy korában az összes barbár nép közül a perzsákat ismerik a legjobban. Ez az ismeret azonban – valljuk be – rendkívül csekély volt, de alig kevesebb annál, ami tulajdonképpen a legutóbbi időkig élt a köztudatban.

Európa számára azonban Irán csupán kuriózum maradt egészen a XIX. századig, mikor a gyarmatosító cári Oroszország és Anglia mind nagyobb figyelmet fordítottak Iránra. Mint minden „egzotikus” keleti országot, Iránt is a kapitalista hatalmak „ébresztették” fel, kényszerítették bekapcsolódni az immár valóban az egész világot magába foglaló világtörténelembe, s ez az új helyzet megköveteli az egzotikus homály eloszlatását s az ország valóságos múltjának megismerését. Ehhez keresve sem találhatunk célravezetőbb útitársat a perzsa költészetnél.