Perzsa költők verseiből egykor és ma (V. rész)

     A szufizmus, a szufi költészet után foglalkozzunk a kor legnagyobb s egyben klasszikus lírikusával, utolsó versalkotó dalnokkal Háfizzal. Bár ő is a hagyományokat foglalja össze, a hagyományokban rejlő lehetőségeket mégis a végsőkig viszi, s a variációs lehetőségeket a perzsa költészet határain belül a lehető legegyénibb módon meríti ki. (A klasszikus perzsa költészetben sohasem „megszüntetve őrzik meg” a költők a hagyományt, vagyis nem a tagadás útján hozzák létre az új állítást; a megőrzés itt mindig „csupán” a korábbi betetőzése lehet, vagyis a tézis és a szintézis között hiányzik az antitézis.

Samszo’d-dín Háfiz: Muzulmánok

Muzulmánok! ki társam volt, szívem volt.
Ha bánkódtam szíves szót szólt – hívem volt.
Ha kétségek vad örvényébe hulltam,
Tanácsától remény csillant. Ilyen volt.
Megértő, mélyrelátó, bölcs, tapasztalt,
Nemes lelkére nem hullt semmi szennyfolt.