Levél az olvasóhoz 2023. júniusi lapszám

Non faatum huc persecutus ignem
/nem lidércfény az amit idáig követtem/

   Ismét elszaladt egy hónap, jön a nyár. Emlékszem, gyermekkoromban ilyentájt már tűkön ültünk a suliban, várt a vakáció, várt a Balaton, várt a hosszúnak tűnő, de ugyanakkor hamar elszaladó gondtalan majd három hónap.

A június eleje egyébként is mindig izgalmas volt a nagy könyvgála, az Ünnepi Könyvhét okán. Akkor még valóban egy hétig tartott és valóban ünnep volt, „ç est roi”, és én mindig is királyian éreztem magam a sátrak és az írók forgatagában. Kicsit színház is volt, kicsit vurstli is „szent” Gutenberg napja, ahogy Nagyapám tréfásan emlegette, jó értelemben (mint amikor Fülig Jimmy pertuba lett a néppel…), ismeretlenül is ismerősként köszönteni a szerzőket. Tudom, hogy most sokan legyintenek fanyalogva a múltnak történelmi ismeretében, a kommunizmus, a Kádár-rendszer fél diktatúrája miatt, de nekem mégis ünnep volt. Csavarogni a könyves sátrak közt, keresve Fekete István vagy Passuth László legújabb regényét. Passuthnak köszönhetem, hogy egyre inkább érdeklődni kezdtem a múlt kiemelkedő eseményei iránt, és részben a történeti ismeretek és a magyarságtudat iránti vágy felébresztését („Hétszer vágott mező”), a „Ravennában temették Rómát” vagy az „Esőisten siratja Mexikót” és más műveit is, máig szívesen olvasom. Passuth a kommunizmus évtizedeiben, az aczéli kultúrpolitika karmai között is méltó ébrentartója volt a történelmi regényírás nagy öregjei, Jósika Miklós, Jókai és Gárdonyi szellemiségének. Ugyancsak izgatottan vártam a kortárs költők műveit, itt „találkoztam” először Gyurkovics, Utassy József, Berta, Bella, Baka István, Döbrentei Kornél, Buda Ferenc, Szervác Jóska, Rónai György, Czigány György és sokan mások verseivel. Élveztem az új könyv illatát, lapjainak ropogós frissességét, amely azonban sajnos nem sokáig tartott, az iskolai pad alatti olvasás és hátitáskám zavaros és rendetlen belsejének, gyötrelmeinek kitéve. Ma, ebben a virtuális világban, sajnos egyre kevésbé kincs a nyomtatott betű, a könyv. Nosztalgiával gondolok vissza máig a kabátzsebben is tartható versválogatások vagy éppen a Rejtő-könyvek, krimik, fantasztikus kötetek világára. Azt hiszem, tudom, a könyv újra elnyeri méltó rangját, mert a betű, a papír, bár sérülékeny mégis örök. Visszatérünk hozzá, mint annyi máshoz, amiről időlegesen megfeledkezünk, egy új, egy jobbnak vélt találmány bűvöletében. Mert, ha már itt tartunk, gondoljuk végig, évszázadokon át a nyomtatott betű volt az egyetlen híd a hithez, a kultúrához, az emlékezethez. Gondoljuk csak meg, hogy immár több mint száz éve mi kötötte, mi kötné össze lelkében a magyar nemzetet a trianoni határok felett, amikor Ady Endre próféciája valóra vált (A szétszóródás előtt). Mert asszimilálni egy nemzetet könnyű, ha a hit bástyája és az anyanyelve elvétetett. Mert mi lett volna, ha nincsenek versek (és persze költők) akik a gyásznapot, a nemzeti ellenállást nem tartják ébren. Ebben akkor több száz év óta először és utoljára egységes volt a nemzet fiainak akarata, jobbról és balról, a „Napkelettől” a „Nyugatig”. A legjelentősebbektől kezdve (Kosztolányi, Tóth Árpád, Babits, Juhász Gyula) épp úgy felemelte a szavát, mint (Reményik Sándor, Mécs László, Sajó Sándor,) Gyula deák és költőtársai. Lásd: http://www.szozat.org/index.php/szozat-tudastar/6920-trianonnal-kapcsolatba-hozhato-versek-listaja

           Nemzeti emlékezetünk még így is gyakran felemásra sikeredik, mindig voltak és sajnos mindig is lesznek „szájízrontó” janicsárok, vagy, ahogy kiváló írónk Tömörkény István jegyezte meg egyszer: „A világ nem csak sajt, de kukac is van”…

       Ez a pondró újra és újra ki- és belerágná, belerágja magát, most éppen a határainkon túl dúló háború miatt, az örök ellenzékiek bükkfafejébe. Ennek a féregnek a kiirtására egy manapság nem oly népszerű gyógymódot ajánlok, amely egyben

       évről- évre megismétlődik Erdélyben. A pünkösdi, csíksomlyói szentmise üzenete: Hit-párbeszéd-szeretet. A többi majd megjön magától…