Levél az olvasóhoz - 2016. 11. hó

A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó,
az árulásért hatalom jár.
Csak egy igazi forradalom,
a világ új forradalmi embersége söpörheti el
ezt az átkozott, meghasonlott világot.

/Schweidel József honvéd vezérőrnagy, aradi vértanú/

A világhálón már hetedik éve megjelenő Szózat havilap épp aktuális főszerkesztői levelének írása közben az október 23. ünnep miniszterelnöki köszöntőjének tv adását néztem. Ünnep?! Nos ismét megállapítottam, hogy 2016-ban, az elbuktatott szabadságharc 60. évfordulóján sem tud méltóságban, egyetértésben ünnepelni a nemzet. Ennél gusztustalanabb csak az ezt követő sajtótudósítások és a televíziókban elhangzott értékelések voltak.

Orbán beszéde előremutató volt az általa vizionált jövőbeli történésekről, de szándékosan csúsztatott, amikor őt kifütyülőket nemes egyszerűséggel lekommunistázta, miközben a hivatásos provokátorok mellett csak a történelmi és társadalom-fejlődéstani ismeretektől évtizedekkel ezelőtt megfosztott, politikai szekértáborokba manipulációval beintegrált polgárok tették azt, amit kiképzésük és kultúrájuk alapján tehettek. Tény ugyan, hogy már lassan száz éve ismert az a tézis, hogy »a tisztakezű nem nyerheti el a hatalmat, aki pedig elnyeri nem tisztakezű,«(1) de az orbáni ellentábor által kreált füttyszó inkább most a síposok felheccelőit minősítette. Emlékezzünk elődeikre, ahol a vörös hordák ellepték a városokat, ott a keresztényeknek bujdosniuk kellett, kegyetlenkedtek az Egyház tagjaival, meggyalázták az apácákat, a papokat fölakasztották. Utódainak sem elég a hétközi nagy közösülési valóságtrutymó, őskibucaikban még mindig magányosnak és üldözöttnek érzik magukat, bár már zöldnek és demokratának álcázva, mert a »szélsőjobb új Führert« ünnepel. Orbánnak ugyanakkor illene tudnia, hogy a Feuerbach materializmusára és Hegel dialektikájára támaszkodó marxizmus már elvi alapon rég összeomlott, ergo kommunisták nem léteznek, csak idióták. A marxisták persze ezzel nem foglalkoznak, jellemző, hogy még napjainkban is tömve vannak egyetemeink Lukács György és tanítómesterei, Marx, Engels és Lenin »evangéliumának« hirdetőivel. Marx kommunista volt, nem demokrata, nem volt szüksége mások véleményére, követői, mai utódai is inkább szociálforradalmárnak álcázott anarchisták, mint kommunisták. A kommunizmus elvileg is tagadja a nép szuverenitást, az akarat szabad nyilvánítását, és egyes polgárok jogát az ellenállásra – lásd a vörösterror következményeit szerte a világon. A kommunizmust anno egyfajta messianisztikus vonásokkal ruházták fel [zsidó, szabadkőműves] kiagyalói, a proletáriátus maga az új Izrael, az emberiség megváltója és felszabadítója, a messiási osztály magja az eljövendő emberiségnek – természetesen faji alapon. Ők azok, akik az ellenoldal minden megmozdulását legszívesebben Péter Gábor és Farkas Mihály mai utódaival oszlatták volna fel. A buzgó dogmatisták, szellemi terrorlegények, hol történésznek, hol filozófusnak, hol szociológusnak álcázva, az MTA gátlástalan történelemhamisítóit is ideértve [lásd Főlap cikk], előttük minden bölcseleti kritika – mint a Szent Szellem spiritualitása(2) – hittagadás, amit nem megcáfolni, hanem megfojtani kell. Tudják, hogy – Szabó Dezső is leírta – az utolsó százötven év nehéz nyavalyái az individualizmus, a kapitalizmus és a szabadverseny-demokrácia – amit végleges eltörlésre ítélt a társadalmi fejlődés törvényszerűsége. Tudják, hogy a tradicionális katolicizmus konzervatív. Tudják, hogy Jézus Krisztus nem volt demokrata – így ha ma köztünk élne – ez az »emberbarát« csőcselék rögtön beperelné antiszemitizmusért és gyűlöletre való felbujtás miatt. Nos, ez-ezek és nem a füttyszó a kommunizmus vezérfonala, amely, bár rejt magában tudományos elemet is, valójában egyféle bigott vallásos ellenhit, olyan, amelyben emberiséget megmentő, megszabadító misszió víziója lebeg. A kommunizmus legfontosabb eleme a materializmus, amely nemcsak hasznos elem a kereszténység, a vallás hívei elleni küzdelemben, hanem maga is egy új vallás, amely ma [szabad véleménynyilvánításnak és másságnak álcázva] a liberális, neokapitalista eszmék ugyancsak vezető, ellenérveket nem tűrő, a keresztény európai kultúrkört végleg eltörölni szándékozó, mindent lehengerlő ideológiája. Vagyis a XIX. század marxizmusa nem más, mint – a korabeli és így folyamatában – a mai európai és világkapitalizmus ideológiai ide-oda tükrözése. Nem véletlen, hogy a dialektikus materializmus emlőit szopogató egykori kommunista bérencek ma a legteljesebb kiszolgálói és haszonélvezői hol a brüsszeli liberális, hol a másik páholy által preferált, illiberális megjelölést viselő vadkapitalizmusnak. Nem véletlenül állítottam, hogy a baloldaliság nem egyenlő a kommunizmussal, hanem a neotomizmuson alapuló szociális pápai enciklikák(3) elkendőzésére szolgáló önálló vízió, a keresztény-szociális eszmék inverz másolata(4). Ezt magának a Soros tanítványként kiképzett Orbánnak kellene leginkább tudnia, a nagy – szabadkőműves Világhatalmi Társasjáték részeként értelmezhető magyarországi illiberális – kapitalizmus megvalósítójaként. »Macht ist böse – a hatalom gonosz« állította anno Jacob C. Burckhardt(5), de a sípolók felbujtói ugyanennek a hatalomnak [és a vele járó vélt előjogoknak] a bitorolása készülnek és nem a jobbítás szándéka vezérelte- vezérli őket. Az 1956-os forradalomról szóló tudósítások és tanulmányok legnagyobb hazugsága az egykori kommunista lakájok és quislingek – Nagy, Maléter, Bibó és társai – előtérbe tolása az egyetemisták, a dolgozó értelmiségiek, munkások és parasztok kárára, akik a forradalom hősei és igazi megvalósítói voltak. Az 1956-os forradalom és szabadságharc végzetes tragédiáját azonban nem az áldozatok és emigrálók száma jelenti számomra, hanem az írók és irodalmárok, a magyar értelmiség színe-javának árulása 1957-ben, az ENSZ-hez írt levélben(6). Ennek kára és következménye felbecsülhetetlen és megbocsáthatatlan. Hozzájárult az átlagemberek sikeres ideológiai agymosásához, megerősítve a gulyásszocializmus több évtizedes zavartalan regnálását.

A polgárok agymosását szolgáló hazugságáradat persze a rendszerváltás után sem változott. Gavallér János(7), havilapunk állandó szerzője az alábbiakat írta 2007. október 22-én. »Születésemtől fogva embernek képzelem magam, s mint ember jogom van hinni az igazságban. Az igazság megcsúfolása miatt vádolom a jelen demokráciát. Odáig jutott, hogy elvette tőlem, s gyermekeimtől azt a jogot, amely számunkra biztosította az emberi mivoltunkat; a véleménynyilvánítási szabadságba vetett hitet. Történt [2006-ban], hogy szeretett volna a nép üvölteni a világnak, hogy nagyon rossz, ami nálunk van. A hatalom diszkrét szégyenében kreált embert gyalázó, pimasz okokat, hogy a törvény olvasata belénk fojtsa a szavakat. A világ előtt titokban elhitetni, hogy boldogok az emberek, azt ideig-óráig lehet, de velünk elhitetni, hogy értünk vannak a törvények azt többet e hatalom elhitetni képtelen. ÜZENEM INNEN, A SZÍVEMBŐL: KITÉPHETITEK, DE SZOLGÁTOK NEM LESZ SOHASEM! Miért szolgálnám életemmel és gyermekeim összetört lelkével azokat, kik önmagukat képzelik a szívembe írt törvények egyetlen letéteményesének és ilyen-olyan paktumpolitika alapján, beképzelik, hogy a jog papírra vetett erőszak! Miért aláznám gyermekeim tiszta szívét méltatlan kényszereszmék várfalán? Minden jog, mely olyanoktól származik, akik maguk megsértették mások jogát, jogtalan erőszaka a hatalomnak. Itt ma Magyarországon kitépték szívünkből a jogot és modern korlátok közé űzték. Az a társadalmi rend, mely belém veri, ilyen a törvény és a jog, az a társadalmi rend hazug. A hazugoknak nincs joguk!!! Vádolom a jelent elfogultsággal, a jogértelmezés egyoldalú olvasatával, vádolom az ember megalázásával és a szándék nyomorba kötözésével! Kérem az emberi testekben dobbanó szíveket, örökre ítéljék el az erőszakhatalom mögé bújók megnyilvánulásait! Kérem a kort, korlátozza a szívek kifosztását és követelem a tisztességnek helyreállítását!« Azóta kilenc év telt el, állítólag demokráciában, de joggal kérdezheti az Olvasó: na, és mi változott?! Valójában semmi, de a történelem folyását rendszeresen figyelők számára ez nem újság. »A problémák bonyolultságának tetőfokán vagyunk – írta Hamvas Béla az 1930-as évek végén – keresztül-kasul egymásba nyúlnak: egymást keresztezik, egymáson átvilágítanak, és egymást feszültségben tartják: hatalom és uralom, tisztakezűség és beszennyezettség; falakon kívüliség és belüliség, démonikus rombolás és termékeny teremtés.«(8) Itt jegyzendő meg, hogy az önkéntesen elfogult történetírásnál csak az önkényesen elfogulttá tett történelem magyarázat elitélendőbb. Nem tekinthető hitelesnek az a történész, aki saját egyéni véleményével akarja bizonyítani az igazságot – lásd a legutóbb fejbekólintott füttyögető Ungváry Krisztián, megélhetési provokátor-történész-levéltárost. Általánosságban kijelenthető, »a történelem nem egyenlő az emlékezettel. A történész a tudományos eljárás alatt összegyűjti az emberek emlékeit, összeveti azokat egymással, szembesíti a dokumentumokkal, a tárgyakkal, a nyomokkal és tényeket állapít meg. A történész számba vesz az emlékezetet, de nem veti magát alá neki, akárcsak hidegen kell hogy hagyják a jogi szabályozások is.« A második világháború, a nácizmus és a kommunizmus, valamint a kommunizmus és a kapitalizmus azonos gyökerei, a kommunizmus és a cionizmus emberiség ellen elkövetett bűneinek tekintetében mindmáig egyfajta politikai indítékú amnézia és amnesztia uralkodik, hogy szőrmentén annál nagyobb erővel koncentráljunk a holokausztra és az ezt követő »keresztény kollektív bűnösség« elmélet nyomán követelt zsidó kárpótlásigény özönre. Megjegyzendő, hogy egyes – némiképp kérkedő – individualista vélemények szerint a történetírás sohasem lehetett objektív és szabad, hiszen a történelmet a »győztesek írják«.(9) Ez csapódott vissza ma a magyar belpolitikai színpadon, lásd a sípolókra támadó »jobboldali« Orbán-fanok népes csapatát [nem a Jobbik-ét], akik a lumpenproletárság eszmeiségének tudatalatti követői, vagyis az illiberális köntösű neokommunizmus szellemi előfutárai. Megjegyzendő azonban még az is, hogy ez az eszmei zűrzavar és tudatos károkozás európai, sőt világjelenség. Marie-France Stirbois, a Francia Nemzeti Front egykori képviselője a holokauszttagadást tiltó törvénytervezet tíz éve történt vitáján kijelentette, hogy: »ez az inkvizícióhoz méltó, mert a második világháború tekintetében politikai és történelmi igazságok hivatalos dogmává emelését célozzák«. Csak azt nem tette hozzá, mítoszok, rágalmak és kitalációk bevonásával… [a mainstream média segítségével, ami odáig fajult, hogy nyíltan terjesztik: »A keresztény egy rossz pogány, akit egy rossz zsidó térített meg.« (10)] Hogy az emberek milyen feledékenyek és milyen ostobák, azt még inkább bizonyítja a migrációs áradattal kapcsolatos impotens döntések következményekénti általános európai döbbenet és tanácstalanság. Holott már 2006-ban a francia Le Monde, a Sofres Intézet adatai támaszkodva leírja, hogy a franciák 63%-a szerint már túl sok a más földrészekről jött arab és néger, elsősorban muszlim bevándorló, és a megkérdezettek 48%-a már nem igazán érezte otthon magát saját hazájában. Ismétlem: 2006-ban! Visszatérve Orbánra – mint már többször is írtam (11) – ő csak új retorikával operál hatalmának bebetonozása érdekében. Manipuláltjai tábora csak egy adott személyt részesítenek előnyben [Orbán Viktort] az eszmével szemben, ezek gondolatait hol maszlagokkal, hol a történelem és a Szent Szellem kultuszának elutasításával mérgezi, érveit egyoldalúan állítják fel az igazság rovására, egyfajta tömegpszichózisra rátelepítve regnálását – ezt Nietzsche egykor »csordaszellemként« aposztrofálta. A XXI. század modern társadalmában a tömegfogyasztásra szánt »egyengondolatot« sulykoló lakájmédia – hol jobboldali, hol baloldali köntösben – vált egy új hit, a »fogyasztói társadalom« [és/vagy a karizmatikus vezér] hivatásos terjesztőjévé. »In a time of universal deceit, telling the truth is a revolutionary act« – írta Orwell. A »keresztény« Fidesz egyik titkosan adópénzből támogatott(12), vallási köntösbe bújtatott szövetséges duója, a szélsőségesen zsidóbarát Hit szekta és az Amerikából pénzelt EMIH ultraortodox zsidó gyülekezet közös médiája már azt terjeszti – kihasználandóan az 56-os forradalmat övező manipulált emlékezetet –, hogy Bibó István »a népi mozgalomból induló jogász-filozófus az elmúlt század legjelentősebb és legtisztább magyar politikai gondolkodója volt, a zsidókérdésről írt tanulmánya pedig az első és talán máig is a legbecsületesebb számvetés a holokauszt magyar tanulságaival«. No comment…

Még hűséges Olvasóink is néha kétségbe vonják elemzéseinkben a politikai összeesküvés-elméletek és a magyarországi történelem összefüggéseit, én azonban Dario Foval együtt vallom – óvakodjatok azoktól, akik nem kételkednek. Ha az elmúlt két évet nézzük, nem történt egyéb, mint a kormány körüli klientúrák és a multinacionális, elsősorban német nagyvállalatok és bankok anyagi igényeinek kiszolgálása, a gazdagok még gazdagabbakká, a szegények még szegényebbé váltak. Elmaradt a devizahitelek igazságos rendbetétele, ma is egy ősbűnt eltusoló rendőrségünk van, hiszen a 2006-os rendőrattak felelősei röhöghetnek a markukba. Kiszolgáltatták hazánkat a CETA egyezmény aláírásával a GMO biznisznek, sikerült az állami földeket Orbán holdudvara és a külföldi befektetők kezére játszani. Orbán beszéde, az őt éltetők és ellenzékének reakciói értelemszerűen az 56-os szabadságharc népi eszméjének kölcsönös meggyalázási kísérlete, amely árnykép eltűnik majd, akárcsak Orbán és rendszerre a történelem süllyesztőjébe [a Jobbik is]. Az orbáni retorika és ellenválaszai megbuktak már kimondásukkor, hiszen a Hamvas Béla által is tagadott népképviseleti rendszer lehetetlenségeiről, a parlamentáris diktatúráról és gyökeres ellentmondásairól fölösleges beszélnem. Új jobboldalra van szükség. A mostani rendszer csak addig áll fenn, amíg a polgárok tömege rá nem döbben, hiába az alaptörvény, joga van a rendszer erőszakos megváltoztatására, joga van 1956 manipulálatlan eszméire, és a Schweidel által vizionált »Új Forradalom«-ra. Többször írtam, a társadalmi fejlődés történelmi tényekkel alátámasztott menetrendjét nem lehet megakadályozni – száz éveket visszamenni az időben – törvényekkel pláne nem. Így a népképviseleti demokrácia, az 1990 óta regnáló parlamentáris kommandó bukása után két lehetőség van. Egy, Hamvas Béla által is vizionált válasz: a társadalom a már ismert és idejét múlt hatalmi megoldást, vagy a királyságot, vagy a diktatúrát választja, ami abszolút megoldás, kizárólagos, nyílt, egyenes és megtapasztalt, a parancsoló személy tettei láthatók, részleteiben is kiszámíthatóbb, ellentétben napjaink demokráciába burkolt képmutató liberalizmusával vagy éppen illiberalizmusával. A másik a Balatonszárszói Konferencián(13) elhangzott jobboldali-konzervatív indíttatású igény, a nemzeti radikális- keresztény- szociális állam , a közös Kárpát-haza, a Szent Korona misztériuma és a Szent Szellem segítségével. A továbbiakat az Önök fantáziájára bízom…

Cságoly Péterfia Béla
főszerkesztő