Rab versek, mikor szabadultok?
Harám a sír estje leszállott?
Én nem láthatok életemben
Itt egy mákszemnyi igazságot?
Hisz mindig eleget éheztem
Az elnyomottak ébredését,
Melyik hajnalon hallom már a
Jogért indulók éneklését?
Immár negyedszer jött el a tavasz,
s megint benéz a börtön ablakán,
s látja, hogy láncán gunnyaszt a magyar,
ajkán elfáradt már a régi jaj
s az arca, hej! még jobban halovány.
Immár negyedszer jött el a tavasz,
s hiába hozza zöldülő rügyét;
minálunk mindent fagyos hó takar;
hiába sírnak: átok, könny s a dal,
minálunk mégsem olvad el a jég!
Már negyven éve, hogy utolszor átöleltük egymást
(Egyébként először is, azt hiszem:
Még nem volt divat férfiak közt az ölelősdi),
Én elfordultam csüggedten, te ott maradtál,
Mert nem és nem akartál csalni, bújni,
Lesz, ahogy lesz, ahogy Isten akarja – mondd,
Negyven év múlva már bevallhatod,
Hogy gondoltál-e gondolattalan
A nagyversekre, amiket megírsz majd.
Mottó: „Aki hallgatja szavamat, és tettekre is váltja, az okos emberhez hasonlít, aki sziklára építette a házát.” (Mt 7,24) „Őhozzá járultatok, az élő kőhöz, amelyet – bár az emberek elvetettek – Isten kiválasztott és megbecsült, és magatok is, mint élő kövek, épüljetek lelki házzá, szent papsággá, hogy Istennek tetsző lelki áldozatokat ajánljatok fel Jézus Krisztus által.” (1Pét 2,4-5) „Akinek építménye megmarad, jutalomban részesül. De akinek műve elhamvad, az kárt vall. Maga ugyan megmenekül, de csak mintegy tűz által. Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, s az Isten Lelke lakik bennetek?” (1Kor 3,14-16)
/1948. NOVEMBER 18-n a nemzethez intézett szózatában Mindszenty bíboros válaszolt Dinnyés Lajos miniszterelnök vádjaira, megvilágítva az ellen hozott határozatok, valamint a „kenyér és személyes szabadság elvesztésével megerőszakolt egyének” nyilatkozatainak jogi értékét.
A hercegprímás szózata:/
Hetek óta azonos „határozatokat” hoznak ellenem Csonka-Magyarország helységeiben. Elítélik az 1947-48-as években az ország gócpontjain rendezett Mária-napokon általam „szított ellenforradalmat és népellenességet”. Panaszkodnak az Egyház és az állam közt a megegyezés elmaradása miatt. Követelik a „káros tevékenység” megakadályozását.
Bárdos Lajosnak
Ülvén széles bazilikádban: messzi
múltad zenéjét hallgatom sugaras Esztergom.
Vespera veszi kezdetét! Fehér karinges
kispapok hosszú sora vonul be, s máris
fölzendül a testet-lelket elandalító
gregorián-kórus angyali zenéje.
Kevés öröm a mi sorsunk,
Sok bánat a végzetünk.
Ködben, árnyban indulunk el
S gyakran el is tévedünk.
Fenn az égen nincsen csillag,
Előttünk nincs semmi jel –
De az Isten lát bennünket,
S ha lesújtott: fölemel.
Jézus, szívem szép szerelem,
Az én lelkem gerjedelme
Buzgón szeret tégedet;
Nem azért, hogy üdvözüljön,
Tűzre, kínra ne kerüljön:
Másként szeret tégedet.
Most kell elmondanom,
mit eddig még nem mondhattam el én,
de lefutott a legszebb hullócsillag:
már túljutottam életem delén.
Elmondom hát, hogy zordon életemnek
Te voltál mindig élő csillaga,
titok voltál, az egyetlen öröm,
a tiszta szerelem maga.
Nem csodálom, hogy már ebbe annyi ember beleőrült,
felüvöltött, mint a holdra bús kutyák és ordított!
Tenderfenék rabja vagy te, tenger tornyosul terajtad:
éjnél éjebb ismeretlen, rejtély, rébusz és titok!
Világító halak úsznak, kagylók a magasban,
mondod: Nap, Hold, mondod: bolygók, mondod: csillag-ezrek.
Világítsz a tudománnyal, világítsz a vallásoddal,
s áll a vak, süket sötétség, s önmagad sem ismered!
Mi Atyánk! Ki vagy a mennyekben!
Ott vagy, igen, de jönnél egyszer le a földre, lépdelnél végig közöttünk, lehelne rád nyirkos kapuboltok szemétszaga, néznél be udvari ablakokon a szobákba, ahol feldöntött pálinkásüvegek közt egy pontra merednek az asszonyok!
Szenteltessék meg a te neved!
Mindenható vagy, add hát, hogy megszenteltessék az ember neve is. Gyarlónak, halandónak ítélted, azért volt neki mindegy, mit cselekszik a földön.
Magyar testvérem, túl az Óceánon,
a préri síkján, vagy a bánya mélyén:
visszahoz-e úgy néhanap az álom?
Látod-e még a hármas hegy keresztjét,
s jársz-e olykor a négy folyó vidékén?…
Hallottad a szót: „rendületlenül –„
Midőn fölzengi myriád ajak
S a millió szív egy dalon hevül,
Egy lángviharban összecsapzanak?…
Oh, értsd is a szót és könnyelmű szájon
Merő szokássá szent imád ne váljon!
néhai Bella István
karpaszományos honvéd
sírtalan sírja fölött
Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz!
Ha elsírjuk róla a havat, ha a földet
elhányjuk róla, talán találunk
kardbordát, csontsípot, csigolyagyöngyet,
talán találunk a szíve helyén
Északi Fényt, s fekete csöndet.
Füziéknek: Áginak és Lacinak szeretettel
Homok-haza Szíkföld-haza
múltam és jövőm halmaza
édes gyümölccsel éltető
aszú füvön tengődtető
Köröskörül kinyílt egek
hová legyek mivé legyek
hátul pogány s pogány elől
jobbról Bizánc Bécs balfelől
Gondoltad-é, Petőfi Sándor, ott ahol délibáb lódít
csillagpályára négyökrös szekért, el így iramlik az élet
gondoltad volna-é, mikor a héjjasfalvi magaslaton
búcsúzóul még odalegyintettél a vakondok-bundájú
Napnak, tenyeredről visszahőköl a fény s ma is vakít,
a foncsorig bölcsek a tükrök, akár a disznóólak
kátránypapír tetői a Noét aggasztó esőben,
mely feketeszárú, mint a cseresznye, ám magja jég,
és a szégyennél orcaragyásítóan elevenebb –,
Balkarom keletre, jobbkarom nyugatra,
szegény, fáradt lábaim déli sárban áznak,
megtöretett bús fejem az északi kopáron:
földre teríttettem, gázoljatok rajtam!
Nem hogy vérem hullott, nem hogy kimerültem,
nem tudatlanságból, koldus nyomoromból,
nem gonoszságnak miá buktam el esetten,
nem éltem fogyott el: de a becsületem!
Magyar vagyok; Petőfi
Magyarnak születtem. Bölcsőm puha fája,
Édesanyám keble azzá ringatott;
Érzés ez: hatalmas, mint a tenger árja,
S mint gyöngyöző vízcsöpp, oly tisztán ragyog.
Napfényben a vízcsöpp szivárványszínt játszik,
Éppúgy ez az érzés szívem rejtekén:
Lelkes büszkeségtől könnyhullató gyászig
Ezer változatját mind átérzem én.
Mi történik a nyelvvel,
a másik életből hozottal,
az anyanyelvvel,
mi történik vele évtizedek
során az idegenben,
hol ellene létezik minden,
támadja, ostromolja, rontja
minden órában rádió,
tévé, újság, reklámszöveg
A szuvasfog-várköveken ül,
pályaudvari bőröndökön,
kunhalmok gazában, szeméből lovasok portyáznak szét a vályogviskók közé,
fakéményes, homok-esős faluk közé, tűz agyarai közt ropogó padlódeszkákon át,
poros állomások állatábrákkal televésett fapadjain alszik, vonatok fölhasított ülésein issza a pálinkát, csattintja ki a bicskáját,
földrajzkönyvek, történelemkönyvek fölött bámul: hova lett ez a nagy ország, hova a Budavárból háromezer dereglyével vitt drágakő, nyakék, búza, erő, nekiszabadulás:
Az önismeret tüzes-trónján ül,
öncsalás tükörgömbjében,
