Bolyongások

Nyirő Józseffel erről-arról [LII. rész]

Új befejezés készül a „Jézusfaragó ember”-hez

Kolozsvár, [1939.] augusztus 31.

Egy román költőről elnevezett utcában, a strada Andrei Mureşanu 34-b számú saját házban lakik Nyirő József. Elöl, az utca felé egy román inspektorféle Nyirő lakója, maga az író hátul, a nagy kert felé lakik, három földszinti és két emeleti szobában. A kerti veranda felől román szó hallatszik, az író lánya, Ildikó készül valami vizsgára.

Nyirőné éppen a konyhában van, készíti az ebédet. Brassó mellől, Alsórákosról való középmagas, szemüveges, rendkívül határozott asszony. Egy cigányasszonyról beszél éppen, aki erőszakkal akart neki eladni valamit. Miután azonban ő nem óhajtott vásárolni, a cigányasszony szemtelenkedni próbált, és célzásfélébe kezdett a magyarokra, hogy azok így meg úgy.

- Vártam egy pillanatig – mondja Nyirőné. – Elhatároztam, ha még csak egyetlen szóval folytatja, pofon vágom.

Nyirő tisztes kézcsókolommal köszön a feleségnek, aki, amikor az ura délelőttönként elmegy, rendszerint utána szól:

- Egy órára itthon legyen!

- Igen – mondja rögtön Nyirő.

A lakásuk tágas szobákból áll, szép, világos bútorokkal. Nagy tisztaság mindenfelé. Az ablakon remek levegő áramlik be. Ez a negyed az úgynevezett Tisztviselőtelep volt valamikor. Csupa villa az egész.

Valentyik Ferenc: Három vers – három történet, avagy Gyóni Géza a Nemzeti alaptantervben

A Nemzeti alaptanterv módosítása körüli viták az idei év kezdetén még bőséggel szolgáltattak témát a honi sajtónak, ám a koronavírus fenyegetettség közeledése, majd megérkezése alig néhány hét alatt a megszokott életünk minden forgatókönyvét átírta. Kezdetéig a kritikus észrevételek döntő többsége a magyar irodalom oktatásában bekövetkező változásokat taglalta, és azon belül tapasztalhattuk, hogy Gyóni (Áchim) Géza (1884-1917) munkásságának megítélése körül a korábban intenzívnek mondható hullámvetések viszonylag gyorsan nyugvópontra jutottak. A változás minden bizonnyal annak köszönhető, hogy nyilvánosságra került: Gyóni teljes életműve nem kerül be a tanrendbe, míg a metszetként, szemelvényként beépített katonaköltői státuszát a történelmi, irodalomtörténeti tények ellenében értelmetlen elvitatni. Gyóni támadói tehát látszólag visszavonultak és a megtakarított puskaporukat főként Herczeg Ferencre (1863-1954) és Wass Albertre (1908-1998) zúdították. A Nagy Háború magyar lantosának végül három verse kap szerepet a képzésben: törzsanyagként a Csak egy éjszakára, míg ajánlott irodalomként a Magyar katonák dala és az Alexis levele Alexandrához. Mindez a 9-12. évfolyam „A XX. századi történelem az irodalomban” témakörében, a világháborúk oktatása során. Egyáltalán nem elhanyagolható, sőt kifejezetten jelentőséggel bíró körülmény, hogy Gyóni költőként egyedüli képviselője a magyar irodalomnak ebben a kategóriában.

Falu Tamás: Megfeszített

Északig ér a fejem,
A lábam délig ér le,
Kezem rá feszül kelet
És nyugat mezejére.

Mint keresztre feszített
Függök a négy égtájon,
Hogy ami fájni tudhat,
Négy égtáj felől fájjon.

Északi sarkon fejem,
Déli sarkon a lábam,
S ahol a szívem dobog,
Ott éppen a hazám van.

1942

Gács Demeter: Ember

A csillagokig torló fergetegben
didergő mécses az én árva lelkem,
segélytelen, vívódó gyönge lámpa,
magában ég és mind halkabb a lángja.
A végtelenbe sóváran tekinget,
de nem felel sehol testvértekintet.
Vér s füst lövell köröskörül az égig,
s a mécses mégis fénylik.

Uram, ki döbben meg a bús titokra,
hogy minden ember Mózes csipkebokra?
Hogy a Te lelked reszket bennük árván?...
És néha fölzeng, mint a szél a hárfán.
Én hallgatom… de jaj, ki hallgat engem,
hulló sikolyt a bőszült fergetegben?
Ágyút csiszolnak, fegyvert élesítnek…
ki néz szemébe síró férgeidnek?

1925

Nagy Méda: Hiába sírsz, asszony!

Hiába vagy büszke, erdő,
… letarolhat egy szélvihar.
Hiába hófehér a ruhád, orgona,
… egy éjjeli eső rozsdásra mar.
Hiába dolgoztál csöppnyi méh,
… kifoszt mézedből az emberi kéz.
Hiába sírsz, asszony,
… könnyebb sorsod sose lesz,
légy fönt, vagy lent,
… egyformán tiéd a kereszt.

1933

síró nő

Reményik Sándor: A lehetetlenség kapujában

Nem akarom, – és minden versbe mégis
A Te nevedet építem bele,
Isten, holt szívem élő Istene –
Mint faltörő kos a kőfalakon,
A soraimon rést üt a neved, –
Tán csak szokás, – hisz Tehozzád kiáltnak
Nyomorúság idején mindenek, –
Isten, üres szó, vagy végtelen teltség,
Mondd meg nekem most: mért nem teheted,
Hogy akik egymást oly igen szerették
Varázsütésre mind eltűnjenek?
Mért van az a gyilkos: egyik előbb?
És mért parancs, hogy más végignézze
Mindig, mindig a halálba menőt?
És mért kell tépnem magamat azon,
Én menjek-e előbb, vagy menjen ő,
S engem ne lásson a ravatalon?
Mért nem egyszerre, egy harangütésre
Ragadtatnak az egymást szeretők
Megnyíló földbe, vagy megnyíló égbe?!
A lehetetlen kapujában állok,
Tudom, Uram, hiába zörgetek,
S tudom, hogy őrület, amit kívánok, –
De hidd el, jobban dicsérnének téged
Az egy csapásra megszűnő világok,
Az egy szélroham-eloltotta lángok,
Az egy ütemre megállt szívverések!

Rózsásné Flatt Zsóka: Ahogy az Úr akarja

Ne mondd soha, hogy: soha többé
És azt se mondd, hogy: mindörökké.
Ember vagy, gyarló, véges ember,
Nem dacolhatsz a Végzeteddel.
Meg kell, hogy járjad azt az utat,
Melyet az Isten ujja mutat.
S ha verejtékes is az arcod,
Meg kell, hogy harcold azt a harcot,
Mit megharcolni rád szabott,
Vinned, vinned kell azt a terhet,
Amit a válladra rakott.
Ne zúgolódj: Mi végre minden!
Kezében tartja sorsod – Isten.
Ne mondd soha, hogy: soha többé
És azt se mondd, hogy: mindörökké.
Törhetetlen hittel bízva benne,
Hogy Ő csak javunkat akarja,
Azt mondd: Ahogy az Úr akarja!

1934

Borka Géza: Bús regős ének

Haj regő rejtem –
szép régi regéim,
haj hogy elfelejtem!
Szép régi virágim
bús szívemből kiszedem;
új napok bajával,
új napok dalával
állok itt a küszöbön!

Haj regő rejtem –
öreg éccakába
bús könnyemet ejtem!
Most magyar regösnek
széjjelnézni se lehet!
Mért is ad az Isten
ilyen igen-esten
halottlátni szemeket?

Haj regő rejtem –
terebélyes tölgyet
láttam öszvetörten!
Régi csuda bástyák
porba bizony omlanak;
világszép remények,
minden szemefények,
mostan igen bomlanak!

Dutka Ákos: Magyar szavunk siratója

Szerelmes szó, Te, szárnyaló szavunk:
népünk lelkének büszke hordozója,
a szél, a víz s az ó falu Tihany
véled zokogott és kacagott vígan
egy zord emlékű, hosszú ezred óta.

Téged hallgat a hallgató Duna,
egy ezredéve visszhangoz a róna,
ha zengsz, ha szárnyalsz szabad szilajon,
véled felesel a fodros Balaton.
Magyar lelkünk hímes, drága szója.

Apánk szerelme téged dadogott,
véled becézte fiatal anyánkat,
a lelkünk sánta, szárnytalan, balog,
ha nélküled, ha más nyelvén dadog,
ha szolgaságra adjuk néha szánkat.

Vérünkben rejtett muzsika dalol
napos keletnek szent, idegen kincse
s amíg egy cseppig él az ősi vér
napos kelet szent ritmusa zenél;
nincs oly erő, mely szavunk elveszítse.

Inczédi László: A magyar nyelv

Nincs olyan édes, nincs olyan zengő
Nyelv a világon, mint a magyar,
Egyszer mint a szellő, lágyan csengő,
Máskor meg zúgó, mint zivatar.

Játszi, enyelgő benne a tréfa
S oly komoly, édes a szeretet.
A harag pattog, mint a rakéta
S borús a bánat, mint fellegek.

Mint csatakürt zúg: Előre! Előre!
Fenséggel szól benne az Isten szava,
S mint ringató szellő lehel a bölcsőre,
Dalát, ha dalolja az édes anya.

Feslő virága hazám kertjének,
Magyar leányok, figyeljetek:
Hogy ápoljátok, hogy szeressétek
A haza nyelvét, fő tisztetek!

Az ősöknek ez szent hagyománya,
S ezzel maradt csak magyar e nép,
A házi tűzhely legyen oltára,
Amelyen örök áldozat ég.

Szítsátok e lángot, égjen lobogva
S szentély lesz házi tűzhelyetek,
Melyben a férfi, titeket áldva,
Új lángolást nyer és új hitet!

Olosz Lajos: Testvéri szó

Évezredes törvények titkain tűnődve
merem igazságnak hirdetni,
hogy aki nem szabadul a gyűlölettől,
az önmagának is esküdt ellene.

Ez a föld Neked is édes Anyád.
Nekem is.
Én is szeretem örök szerelemmel.
Te is.

Bocsássuk meg egymásnak
igaz bűnbánattal,
amit a századok folyamán
vétkeztünk egymás ellen,
és öleljük meg egymást becsületesen,
igazságban és testvéri szeretetben.

Oltsuk el a gyűlölet sötét tüzeit!
Csak az lobogjon szíveinkben,
ami világít és melegít,
lelkeinkből seperjük ki
a gyűlölködés kísérteties árnyait!

Aki megrögzik az ősi bűn
gránitkövezetű medriben,
az nem szabadulhat meg
a Labdakida-átok
örökletes terheitől,
és lelki békességben
soha, de soha meg nem pihen.

Ölvedi László: Magyar virág: az őszirózsa

Kacér leány a bomló tavasz,
A perzselő nyár hűtlen asszony.
Jön, hogy csókoljon, leszakasszon
És kacagjon hideg ajakkal.

Lombjavesztett szomorú hittel
Az élettől már mitse várunk.
Talán szebb lesz majd a halálunk,
Jóságosan behavaz a tél.

Késő napfény sápadt tündére
Imbolyog a néma ugaron.
Megbocsátó, békés nyugalom
Költözik halkan a szívünkbe.

Halálos, fáradt mosoly az ősz
S magyar virág az őszirózsa.
Hervadt kertünk fehér lakosa,
Sírba hulló, örök szerelem.

Megáldjuk boldog áhítattal,
Fölgyúlva még egy régi dalba.
Lerogyunk a deres avarba –
S betakarnak az őszirózsák.

1925

Németh László: A kritika feladatai

(1929)

Költő leszek, – mondod, s amikorra észreveszed magadat, kritikus vagy. Talán egy megszorult szerkesztő csípett el, hogy írj a nagy regényíró jubileumára. Olvasta egy novelládat s azt hiszi, udvarias leszel. Te azonban hallottál valamit kritikai becsületről; tudod, hogy most le kell szállnod a tenger fenekére s farkasszemet nézned az íróval, akit az ítéletedre bíztak. Ott ülsz egy hónapot; felhozol öt-hat oldalt s elgurítod a sorsodat. Amit írtál, tehát rossz, de az emberek úgy érzik, másokkal is le kell szállnod és másokkal is kettesben kell maradnod, mintha a ti farkasszemetekért készült volna a világ.

Nyirő Józseffel erről-arról [LI. rész]

Tomcsa Sándor: Nyirő József otthonában

Székelyudvarhely, [1938.] április

Nyirő József meglátogatását összekötöttem egy kísérlettel. Úgy tettem, mintha nem ismerném a városkát – jobban, mint a tenyeremet –, és nem tudnám, hogy hol lakik Nyirő József. Pedig azt még előbb tudtam nála is, mert én mondtam neki, amikor még nem lakott a megnyugtató saját házban, hogy József bátyám, volna egy telek, meg kéne „akasztani”. Mert Nyirő abban az időben mindenkit azzal állított meg, hogy nem tudna-e egy neki való telket.

Erdélyi József: Ünnepi beszéd

Nem emlékszem már, mit beszélt papom,
csak arra, hogy a templomablakon
sugárkévéket zuhintott a nap,
míg visszaverték a meszelt falak
a pap hangját s a vadgesztenyeág
bókolt a szóra… Mintha a világ,
az ég, a nap, a fellegek, a föld
a szín, a sárga, a kék meg a zöld
néma beszéde papunk szavait
elnyelte volna… És ez volt a hit,
ez volt nekem a túlvilági szép,
felejthetetlen, isteni beszéd.

1932

Falu Tamás: Istenáldás

Én Istenem, jó Istenem,
de jó voltál mindig velem.

Összegyűjtöm áldásaid,
hogy magaddal az égbe vidd.

Minden áldás csupa malaszt,
megtalálni nem lehet azt.

Mind csupa hit, szívhez tapad,
más nem méltó rád, csak magad.

Kórosy Lajos: Még porszem se vagy

Annyit se érsz, mint a porszem:
Megmondom ezt néked.
Hiába vagy gazdag, büszke…
Semmi sem az élted.

Ezen a nagy földön
Te csak egyszer élhetsz…
De az a kis porszem százszor
Fel-fel csap az éghez.

1940

Pilinszky János: Kérdés

Hol járunk már az éden fáitól!
Világunk büszke madarának
csőrében porladunk.

Hullám befagy,
lüktetés, csobogás eláll,
meghasadnak az evidenciák.

Akárhonnan,
érkezhet mondat
akárhonnan?

Weöres Sándor: Vonj sugaradba

Vonj sugaradba Istenem!
mint madár a fészkére, szállnék hozzád,
de látod, a rét örömei közt
elpattant a szárnyam csontja.
Végy kosaradba Istenem!
mint hal a horogra, sietnék hozzád,
de látod, a gyűrűző mélynek
rám-tekeredett ezernyi hínárja.

Lelkemet mért áztatod
maró-lúgban évek óta,
ha sose végzel a mosással?
Kondorodban a tüzes lé
minek fortyog körülöttem,
ha sohase puhulok meg?
Mit akarsz szőni belőlem,
ha mindig elmállok, mint a szecska?
Gonoszaid megtérnek, de hozzám
sose jön el a te országod.

Szívemet kétféle húzás tépi,
egyre lyukasabb, egyre zavartabb –
ládd-e, sokszor már azt se tudom,
melyik a te horgod zsinegje
s melyik a mélység inda-köteléke.
Vonj hevesebben! ön-erőmből
nem jutok én soha hozzád.