Szerettem volna adni,
de nem volt: mit. -
Szerettem volna kapni,
de nem volt: kitől.
Szerettem volna enni,
de üres volt a tányér. -
Szerettem volna menni
de nem volt: hová.
Szerettem volna halni,
de a Halál kitért. -
Szerettem volna élni,
de nem volt: miért.
1924. szeptember 10-én
Sárga füvek a homokon
Csontos öreg nő ez a szél
A tócsa ideges barom
A tenger nyugodt, elbeszél
Dúdolom halk leltáromat
Hazám az eladott kabát
Buckákra omlott alkonyat
Nincs szívem folytatni tovább
Csillan a nyüzsögő idő
Korallszirtje, a holt világ
A nyírfa, a bérház, a nő
Az áramló kék égen át
1933 [?]
Lába körül tömjén az utak pora,
melybe nagyokat rúg rongyos bocskora,
feje körül dicsfény a muslicahad,
mely egy legyintésre füstként szétriad.
Fekete kezében görbehátu ág,
azzal üzi vissza a pogány kutyát,
ki nagy csaholással háborút izen,
mikor falut ér az országúti szent.
Tarisznyája tágas, bőven belefér
az itt-ott hullajtott kegyelemkenyér,
és ha a varrásban még morzsa marad,
vendégül lát néhány éhes madarat.
Köpenyét is szerte szabná szívesen,
de köpenye, sajnos, nincsen neki sem,
kalap hijján Krisztust sem köszöntheti,
ki keresztjén bádog karját szétveti.
Se lova, se ökre, se nagy gondjai,
se háza, se földje, szent sehonnai,
nem övé még az sem, amit rúg, a por, -
majd a másvilágon rákerül a sor.
(Az isteni Szív tüze)
Jézus belső világának rugójára utal, isteni Szívéről levonja a leplet és szól: „Nézd ezt a Szívet, mely úgy szerette az embereket…” mely a szeretet és áldozat küldetésével jött a világra. Jézus Szíve égett a szeretet tüzétől, s üdvösségünkért egészen áldozatul adta magát. Azonban nemcsak maga akart égni, lángba akarta borítani a világot, hogy a világ szeresse Istent, az Urat, kinek mindent köszön, hogy mi emberek egymást ne csupán szóval, hanem mindenekelőtt tettel szeressük.
Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni
S az álmom: az Isten.
Vele szeretnék találkozni,
Az álmommal, nagy, bolond hitben
S csak ennyit szólni: Isten, Isten
S újból imádkozni.
Nem bírom már harcom vitézül,
Megtelek Isten-szerelemmel:
Szeret kibékülni az ember,
Mikor halni készül.
Engem nem tudtak eloltani:
élek és itt vagyok, itten!
Pedig nagy világ-szelek elé
emelted hős, vak, kicsi gyertyád -
mit akarsz velem, Isten?
Inog a láng már és tövig ég
bölcs, szent, konok kezeidben. -
S új szelek jönnek, fattyu-vihar,
vakarcs-poklok szégyen-fuvalma -
mit akarsz velem, Isten?
Szégyen-szél, fattyu-lehellet is
zord annak, aki mezitlen:
gyötörni tud, eloltani nem,
míg viaszom csöppig kisírom -
mit akarsz velem, Isten?
Mért tart magasra nagy tenyered?
és milyen éj vize zug lenn,
hol sisteregve kiszenvedek
ha majd kegyetlen beledobsz, hogy
körmödre ne égjek, Isten?
Te szomorú hangyaboly, mit füstködbe
vont a loholó robot ördöge; miért
hagytad cserben kínlódó fiad, ki hajdan
falaid között volt inaskodó kamasz?
Miért űztél ki, város, szörnyű lármáddal
a messzi csöndbe, hol a büszke szegénység
vigasztaló szavát hallgatom immár magamban?
Most már tudom, távol beteg mocsaradtól,
valahol az erdők mélyén, még messzebb,
a szelíd vadakkal kéne élni, hogy
elfeledjem a szégyent; sivár falaid
között szült dolgos és derék anyám,
ki örök nyugovóra tért azóta már
a vidám temetőben, itthagyván e csúnya
börtönt, hogy aztán én legyek foglya ama
tenger emberi gonoszságnak, mely a pokol
méhében foganhatott csupán.
Haragszik az Isten... a sötét viharban
zúgó ércszavától a mindenség remeg.
Mintha égne a menny - lobban a villámlás,
harsog a mindenség: imára, emberek!
Halljátok e hangot parányi porszemek,
ti a végtelennek múlandó férgei!
Mi felséges az Úr a zúgó viharban,
boldog, ki szózatát meg tudja érteni.
Haragszik az Isten!
Haragszik az Isten... szörnyű e haragban.
Megrengeti vadul a nyomoru földet.
A romboló tűzláng égethet és ölhet.
Ne hagyja el Isten jóságos kegyelme!
Gyászfátyolt ölt az ég, dörg a felhő torka:
hogy szent himnuszával harsogva jelentse:
Haragszik az Isten!
Haragszik az Isten... Zúgnak az elemek;
érckardjuk szikrát hány s félelmesen csattog,
hosszú uszályukkal röpülnek a felhők,
remegve bújik el az ember alattok.
Térdre rogy a hívő, ég a templom mécse,
buzgó áhítatban zeng a szent imádság;
ámde halk szózatát túldörgi a vihar
s villámai zúgva, csattogva kiáltják:
Haragszik az Isten!
1905
Melitskó Saroltának
Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.
Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?
Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?
Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? - s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?
Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.
Egy szabad még: a sóhajtás,
Szomorú sor, ugye pajtás?
Régi zászlónk rongyos, sáros,
Rajtunk tenger komiszáros.
Régi csárdánk csupa rom már,
Más határban jó Fakónk már,
Magunk ülünk fázva, fájva,
A magyar siralomházba.
Borunk fogytán, dalunk fogytán,
Régi kedvünk mese volt tán,
Régi hírünk szélbe szórva,
Idegeni szérűn polyva.
Hej, kenyeres, ha még egyszer
Föltámadnánk napkelettel,
És halálos, hősi tettel
Sírba dőlnénk - becsülettel!
Jajj, mert én meg vagyok kötözve!
És kínommal más kín fel nem ér!
Csődör szakíthat hortobágyi pányvát,
az oroszlán köteleit is széjjelrághatja még ezer egér -
s börtöni vasakat rozsda lerág.
De ki ment meg és mi menthetne meg
költő-leányt -
magyart és jót és forróságosat!?...
Csak húzom a csörgő láncokat
és táncolok, hogy muzsikának halljam,
verődjék dallam
s véres bokám viruljon, mint a rózsa.
Mert rab vagyok és sírnom kellene
és dalolok -
és nem tehetek róla!...
Néha még hallom a titkos parancsot:
szóltam! szavamnak adj emberi hangot.
S mint ki gázolva szembeszáll az árral,
hogy merítsen belőle egy pohárral,
s mint aki gyertyáját tűzvészbe mártja,
hogy kanócát meggyújtsa éjszakára,
úgy küzdök egy pohárnyi tiszta szóért,
s tiszta fényért, egy szobáravalóért.
Várj, várj, rögtön kész lesz a früstök,
tegyem fel főni a vizet,
mossam ki hajamból az utak porát,
számból a füstöt.
Jaj! arc-éled mért oly feledhetetlen?
Mi vonz, akár a mély, ködös szemedben?
Fejed bennem mért villan át meg át?
Mért szült, ha nem nekem, mért szült anyád?
A szél elült, mért reng tovább a hab?
A felhők mért mutatják árnyadat?
Mért állsz előttem mindig pirkadatban?
A sárban s porban gyöngyre mért akadtam?
/Szívén át értsük meg Jézust; Személyéből merítsünk erőt; Jézussá kell válnunk/
Jézus Szíve a krisztusi szeretetnek, e lángoló, világgyújtó, világemelő, világmegváltó szeretetnek szerve és szimbóluma. Jelképe mindannak, amit nekünk a Megváltó jelent, s egyszersmind orgánuma mindannak, amit nekünk mondott, értünk cselekedett. A Jézus Szíve ájtatosságban tehát nincsen semmi r. Az evangéliumnak összefoglaló magyarázata s egyszersmind szintézise ez, gyakorlati bevezettetésünk az Úr gyakorlati életébe és belső világába. Ha tudni akarod, ki volt Krisztus, nézz a Szívébe. Ha munkáját ismerni és méltatni akarod, kérdezd meg a Szívét, mely e munkást sugalmazta. Ha tanítását érteni, példáját követni akarod, Szívén keresztül törj az igazságok felé, melyeket nékünk hozott, a parancsok és intézmények felé, melyeket számunkra hátrahagyott.
Így vagyunk akkor is, ha embertársunk élő személyével, gondoskodásával, érzelmeivel akarunk érintkezésbe jutni, ha életét, tetteit, tanítását akarjuk helyesen felfogni és igazi értéke szerint megítélni. Jézus emberségének szent titkaiba is csak úgy hatolhatunk be eleven érintkezéssel, ha közvetlenül Szívébe, e Szívnek szeretetébe, vágyaiba, küzdelmeibe, szenvedéseibe merülünk. Csak akkor lesz nekünk nyilvánvaló, csak akkor kezdjük igazán érteni, ki a Jézus, és mi a Jézus nekünk.
Belső, életteljes kapcsolatba kell lépnünk Jézus Szívével és lelkével, és értelmünk nagy megvilágosodásban részesül a hit tételeit, az evangélium követelményeit, a keresztény tökéletesség ideálját, a vallás szent titkait, az Úr életével elibénk tett életmintát illetőleg.
Hát eljöttem a kamattal,
Uram-Isten,
Agyonnyargalt akarattal
Siettem, hogy el ne késsek.
Itt az Élet, itt a pénzed.
Sokat kellett ráfizetni,
Uram-Isten,
Magamnak nem maradt semmi:
Ráment mind a kamatokra.
Gyilkos volt a világ sodra.
Inaimnak frissességét,
Uram-Isten,
Barna hajam sűrűségét,
Erőmet a vérben, agyban:
Neked adtam, odahagytam.
Drága pénz volt, mindegy most már,
Uram-Isten,
De hogyha már megkínoztál,
Hagyd még nálam drága pénzed.
Drága kölcsön, drága Élet.
Fogatlanul, akaratlan,
Uram-Isten,
Lehessek még hatalmadban,
Uzsorával legyek még ott:
A világban, nyomorékod.
Nagy adóval, nagy kamattal,
Uram-Isten,
Akaratlan akarattal,
Add, egy kicsit visszatérjek.
Csak hogy éljek, csak hogy éljek.
Egyszerre csak előmbe lépett.
(Valahol kint él egy tanyán
s olyan volt éppen, mint anyám.)
Ismerem jól én ezt az arcot!
(Körül városi úri nép
s ő csendesen szívembe lép.)
Ismerem jól én ezt a fajtát!
(S a századok letűnt ölén
az ősök arca tűnt elém.)
Ezekért mindent latba vetni!
Mindent!... és lehajtom fejem:
úgy segíts engem, Istenem!
1944
Szeretlek!… Jobban, mint az Istent,
Pedig hitem tisztán lobog!
S azt is tudom, hogy mindhiába –
Télen nem nyithat nyár virága,
S mi sem lehetünk boldogok!
Szebb vagy a legszebb angyalnál is,
S hogy én így megszerettelek,
Üdvöm romján megtörten érzem,
Bűnös vagyok s a bűnhődésem,
Hogy nem szakíthatok veled!
Szemem hazug, mert könnye nincsen,
Szívem meg majdhogy szétszakad.
Lemondás él egy percre bennem.
– De nem! kivívlak Isten ellen!
Azt zúgja rá az indulat.
Imádkozom, hogy hívj magadhoz!
Imádkozom, hogy rám se nézz!
Imádkozom, hogy Isten áldjon!
Imádkozom, hogy boldogságom
Legyen a rád mért szenvedés!
Mi lesz velem? Mit bánom én most!
Mi lesz veled? Mit kérdeném!
Csak azt tudom, hogy úgy szeretlek,
Amint a férfi lányt szerethet,
S te nem lehetsz, nem, az enyém!
Ha fölmegyek a mennybe,
Hol minden röpke, könnyed,
Kezembe ád az Isten
Egy roppant képeskönyvet.
Mohón forgatni kezdem,
Szemem köve kigyullad,
Képekben látom benn a
Jelent, jövőt s a múltat.
Legtündöklőbben áll benn
A szent apostol: János,
Bíborban és aranyban,
Keretje is virágos.
– Mért ő a legszebb? – kérdem.
S az Úr – simítva orcám –
Azt mondja: – Mivel ő volt
Halálomig hű hozzám.
A falu porosan ásít messze mögöttünk,
itt már a mező kacag és hajlik a fű,
a szöcskék raja ijedten dobja magát a levegőbe,
amint sietve tova megyünk, s felénk kínálja magát
és illatát a menta és vad rezeda.
Rugalmas tenyeremben kicsi kéz simul bizakodva,
oly félelmes, nagy erre kint a láthatár!
és mennyi csoda: lepke, bogár, sás és virág
és mennyi csiga!... ugye szedhetek, anyám?
Már messziről hangzik nevetése,
… mintha peregnének apró gyöngyszemek…
és vele nevet a nap, az ég, a rét,
s édes nyári örömmel vele nevetek én.
Szín, hang, illat szeretnék lenni most, lobogó fény az égen,
ezer alakban élni! ó, hogy oszthatnám szét magam?
Madár ha lehetnék, apró énekes, hogy dallá érne
minden szavam, mely az ajkamról leszakad.
Jó volna lombos fává nőni, hogy árnyékos testem
hűs menedéket adna, s gyümölcsöt annak, aki szomjas.
A földbe énem belelüktetni szeretném,
nem arannyá, érccé, drágakővé válva,
lennék csak só, egyszerű, fehér, de ízes,
mely jobbá tenné az emberek falatját, ha megfárad a testük.
Tűz, víz szeretnék lenni, enyhe szellő, tiszta levegő,
de legjobban mégis eggyé válni veled, felhő,
hogy közelebb kerülhetnék hozzád: Istenem!
1933
