Agyagfalvi Hegyi István: Az élet csak az Úr!

Ha meghalok, a sírom szép legyen,
s vadrózsák közt, – úgy, mint az apám sírján –
álljon a sírkövem…

A sírkő mellett nyájas pad legyen,
meghitt búvóhely, ahol megpihenhet
két szív szerelmesen…

Azt akarom, hogy, míg a rózsabokron
pillangó táncol, vadméh muzsikál,
s a nap mámort szitál,

csók csattanjon egy porló szív felett,
s a diadalmas emberi öröm
zengjen víg éneket!…

(Hogy bosszankodva lássa a Halál,
ki kuckójában ott lenn meglapul:
az Élet csak az úr!…)

Horváth Béla: A bencések balladája

Egy őrült asszony tántorog a lápon, tárt karokkal, eszelősen,
Kibukkan oldalán a borda, homlokán a téboly tündököl
Utána jár a dögmadár, de csontjaiban nincsen már velő sem,

A vére csökken, csak a téboly tombol benne, csak a bűn gyötör,
Amerre lép, a boldog csillagok lehullanak hideglelősen,
A sarka nyomán sír a föld, a sarkán fölserken a sírgödör.

Így bolygunk mink is, Benedek, a bőrünkön kibukkan a csupasz csont,
Sajognak sűrű sebeink, szólongatunk egy bencés Remetét,
Hogy megjavítson minket, mint a barlang is meggyógyított egy asszonyt;

vitéz Saáry Gyula: Az én imám…

Mikor imádkozom, Istennel beszélek,
Szánva vétkeimet, engesztelést kérek;
Mikor fohászkodom, Istent karolom át,
Lelkembe, szívembe zárom akaratát…
Imámban a lelkem felszáll az Istenhez,
S hódolattal teljes szent látogatást tesz.
Hallgass meg, óh Uram, adj erőt, kitartást,
Meggyötört testemnek – és imámra áldást!

Szabédi László: Minek örülök

Mért búslakodnám? Annak örülök,
amit az Isten lenni adott.

Hogy széles mezőkön száz sugár sürög,
s én látom a színt, a fényt, a napot.

Hallom a hangot, mit százezer madaracska
csicsereg boldogan, csókra csalogatva.

Érzem a barna föld részegítő illatát,
s hogy idegeimen az élet csap át.

Karomat kitárom, féktelenül fütyülök,
vidáman vallom: íme, vagyok!

Mért búslakodnám? Annak örülök,
amit az Isten lenni adott.

Legifj. Szász Károly: Mi az Isten?

Kérdém a bölcset: «Mi az Isten?»
– A sohse nyugvó őserő,
Intézve az anyag cseréjét:
Az életet – felelte ő.

«S mondd meg költő, te, mi az Isten?»
– A ki teremt világokat,
És akinek parancsszavára
Megnyílik ég, föld megszakad. –

«Mi az Isten? Tudsz-e felelni
E kérdésre lánykám te is?»
– Aki vigyáz reánk szeretve,
Ki meggyógyított engem is. –

Ölembe kaptam kis leányom’,
Ő rám nézett, s elhallgatott.
«Az az Isten, minek te mondád,
Mert az a legjobb, s legnagyobb!»

Agyagfalvi Hegyi István: Magyar ősz

Szívemre szállt az Őszmadár…
Miért? Üres e rőt határ!
Itt nem talál egy szem magot,
a Nyár itt semmit nem hagyott!

Egy kóró görnyed fázva itt…
Mi ez? Acél, a vágy, a hit?
Ott egy kiszáradt vén patak…
Ígéretek és szép szavak?

Valami csillan… dér csupán!
Be hazug most a délután!
A színe, fénye, hangja más,
haló fény, beteg károgás!

…Szívemre szállt, – s hány szívre ül! –
egy csúf, vén varjú, egyedül!
Ha elszáll s más jön, újra az!
Elűzi-e az új tavasz?

Füst Milán: Magyar könyörgés

Ó mért nem küldöd sugárodat,
Ó mért nem küldöd sugárodat,
Isten, mennyei kardodat.

És mért nem küldesz látnokot,
Húnyt szemmel aki vezetni szokott,
Rettenetes lángoszlopot.

Mit mutassunk? nyitott sebeket,
Sáros, sebes, nyüves szíveket?
– Megalázottat ki szeret?

Emeld fel mégegyszer a főnket
Gyűjtsd össze megtört kis erőnket,
Könyörgeni hogy tudjunk előtted.

Kuthy István: Európa

Oh, szegény Európa,
Hazánkkal szívében,
mit várhatsz Nyugattól
sorsod érdekében?

„Komik-őrületben”
él apraja-nagyja,
s hogy a holnapból mi lesz,
arra semmi gondja.

Boldog, s elégedett
azzal a világgal,
mely szakított hittel,
s minden hagyománnyal.

Oh, szegény Európa,
Hazánkkal szívében,
mit várhatsz Nyugattól
jövőd érdekében?

Sajó Sándor: Örök bánat

Siralomvölgyben keserült a szám,
Ajkamra buggyan két szó: nincs hazám,
És belesírom a nagy semmibe;
Ez égi törvény, – így kell lennie…
Siralomvölgyben hangos nép tolong,
Száz új reménység csordul, mint a méz,
Rám, bús kobzosra, szánakozva néz:
Hát nem halt meg ez a vén bolond?

Még nem haltam meg, – meg se halhatok:
Én magyar fájdalom vagyok;
És ez a bú már föl se lobban,
Csak önmagában elmerengve
Homályzik rá a síri csendre,
Mint örökmécs a kriptaboltban;
Az én szívemben emlékek jajongnak,
S a bús tegnapnál még búsabb a holnap;
Én láttam Koppányt, – vére rámkiált,
Láttam Mátyást, mint bús öreg királyt,
Jártam Mohácsot bűnbánó-kesergőn,
Sirattam Zrínyi eldőltét az erdőn;
Mely itt vajúdott ezer éve,
Rajtam betelt a végzet átka,
Én láttam bukni nemzetet:
Hős fegyverét hogy eldobálta,
Az Isten ezzel írta égre
A rettentő szót: elvégeztetett…

Sinka István: Magyar táj képekkel

Széperdőn csen volt…
A fák lombján a rigó
fütyölt vígan s fénylett a mennybolt.
A domb lábánál állt a bodza
és virágzott… és harangozva
békét üzent egy messzi torony.
S a tájba hajolva kora reggel,
küzdve indákkal, levelekkel,
anyókám zsémbelt: nő a gyom.
– Mert sok volt a babra. Dereka nem állta.
De énekelgetett mégis szegény
s az aszú pityókát kapálta.

Nyirő Józseffel, erről-arról. VIII. rész

    „Az író igenis politizáljon”

    Beszélgetés Nyírő Józseffel az erdélyi írók politikai küldetéséről

    Az erdélyi irodalom egyik legmarkánsabb egyénisége, az erdélyi gondolat egyik legtisztább kifejezője Nyírő József. Népszerűségben, olvasottságban a legelsők között áll, könyvei igen nagy példányszámot értek el, és a Művészeti Hetek alkalmával rendezett retrospektív könyvkiállításon egy csomó külföldön megjelent Nyírő-regénnyel találkozunk: az Uz Bence, a Havasok könyve, Az én népem, a Kopjafák német kiadásával, Az én népem és az Erdélyi novellák olasz fordításával, az Isten igájában holland kiadásával, de megtaláltuk az Uz Bence cseh nyelven és észt nyelven megjelent kiadásait is. Amikor Nyírő a legutóbbi időben országgyűlési képviselő lett, több figyelő és aggódó hang kérdezte: nem fog-e ártani Nyirőnek, az írónak a politizálás, kell-e, szabad-e az írónak politizálnia?

    Vörösmarty utcai lakásán kerestük fel őt, hogy erről a kérdésről elbeszélgessünk vele.

Gyökössy Endre: Zsoltár a háborúban

           Ad notam: 108-ik dicséret

Orosz mezők tenger népe
    Vasba’, vértbe’
Nyílegyenest ránkszakadt,
Mint mikor az iszapoló
    Áradt folyó
Szétveti a gátakat.

Mindnyájunknak el kell menni
    Dárdát vetni,
Hős piros vért ontani,
A megindult orosz felhőt,
    Kozák erdőt
Hessegetni, – irtani.

Az Úristen szent szívével
    Nappal, éjjel
Mifelettünk sátoroz,
Roboghat ránk pogány haddal,
    Gőgös karddal:
Le nem tipor az orosz!

Halleluja, halleluja!
    Hadak Ura,
Szemed rólunk le ne vedd…
Hadak útján vezesd végre
    Dicsőségre
Vitéz magyar gyermeked.

Mária Margit: Az én Krisztusom!

Az én Krisztusom
a feltámadott,
halálon győzedelmeskedő.

Az én Krisztusom
a bűnt taposó,
a tiszta lelkű élethős.
 
Az én Krisztusom
az áldást osztó,
békét hirdető előőrs.

Az én Krisztusom
vágyat igázó,
csábot megvető magvető.

Az én Krisztusom
az Úr Szívében
a mindenséget éltető.

Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért

Fák, csillagok, állatok és kövek,
szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.

Sz. Márta Mária: Nem kell tudás

Uram, nem kell tudás,
Hogy megismerjelek!
Szórtál virágot,
Hogy lássam Képedet.

Adtál szívet,
Hogy szerethesselek,
S vállamra keresztet,
Hogy követhesselek.

Túrmezei Erzsébet: Husz börtöne

Conrad Ferdinand Meyer után németből

Utam végére jár.
Ügyem és ítéletem
Isten trónjánál van már,
nem emberi kezekben.
S már fénylő fellegen
az Emberfia jő elém
népétől övezetten.

Eljött az ünnep napja.
Nagy nyugalom vár engem.
Látom az örök tavaszba
sietőket boldog seregben.
Biztos cél felé mennek.
Utat, ösvényt ismernek.
Mitől félnél hát, lelkem?

Dutka Ákos: A Kárpátok dala

Míg áll a Kárpát büszke gránitorma
s fiút fogannak rab magyar anyák,
tekintsetek az örök csillagokra
s daloljátok a Kárpátok dalát:
e bérc örök, s a rabló bűn múlandó,
gránithatárt itt istenkéz emelt,
mit megcsúfolhat millió halandó,
de földi törvény nem dönti e pert…
Földinket bár rablók cibálják –
örök határunk mégis csak a Kárpát.

Míg áll a Kárpát büszke gránitorma –
és délre folynak onnan a folyók,
hegyek szívének kincsét ide hordva,
érett kalászért küld cserébe sót.

Harsányi Lajos: Tragikus magyar

Száz millió helyett csak néhány millió
Olvassa zengő költőjét, ha ír.
Konstantinápoly ebein egy világ könnyezett,
A magyar senki nem szánja, ha sír.

Nincs minden ötödik magyarnak autója,
Mely sötét tükör-utakon cikáz.
Poros úton nyikorog lőcsös szekere.
S marasztalja lábát pokolbeli sár.

Nizzában bársonyos fekete rózsák nyílnak.
Tövisük nincs. Az illatuk ámbra.
Nálunk holtfáradt arató-hadak.
Pipacsra dőlnek s apró szarkalábra.

A Rajna partjain kastélyos hegytetőkön
Kíváncsi missz s nyurga diák barangol.
A magyar várakat török és német kirabolta.
/Még királyát is elvitte az angol!/

Petőfi Sándor: Honfidal

Tied vagyok, tied, hazám!
E szív, e lélek;
Kit szeretnék, ha tégedet
Nem szeretnélek?

Szentegyház keblem belseje,
Oltára képed.
Te állj, s ha kell: a templomot
Eldöntöm érted;

S az összeroskadó kebel
Végső imája:
Áldás a honra, istenem
Áldása rája! -

De én nem mondom senkinek,
Ki nem kiáltom:
Legkedvesebbem hogy te vagy
A nagy világon.

Sajó Sándor: Az utolsó magyar

        Az MTA Farkas Raskó jutalmával kitüntetett költemény

Hadd meneküljek enmagam elül!
Oh jaj nem lássak ilyen rémes álmot!
Szörnyű teherként a lelkemre ül
És gyászba vonja az egész világot;
És hogy valóra válhat csakugyan:
E gondolattól szívem holtra dermed,
Oh hitet, hitet, hitet adj Uram,
Hogy álmodván is, tudjak bízni benned…
Hallgasd meg álmom s adj, Uram kegyelmet!

A rónaságon hűs szél csavarog,
Mint szárnyas bú, mely nyugtot nem találhat;
A Tisza árján csobbanó habok
Gyászt zsonganak az alvó hun királynak.
A szeri emlék immár puszta rom,
Kőomladékát bús avar takarja,
Ott bujdokol, még élő fájdalom,
Egy meghalt ország utolsó magyarja.