Vályi Nagy Géza: Szent Gellért

A vér, vész, viharmarta, nagy hegyen,
Melynek tövét az ősi folyam mossa:
Áll, mint intőjel, élő tilalomfa,
Mint bronzba dermedt, bús történelem…

Körötte: átok, gyűlölség, harag,
Képromboló had – szitkok árja hull,
S Ő áll, áll némán, mozdulatlanul,
Nyugodt, királyi és szelíd marad…

Nem félemlíti meg soha, soha
Torz igék, eszmék mákonytébolya, -
Fölötte fény zeng, aranypára reszket…

Tekintete: mély és elszánt – merész,
A vén Dunának habjaira néz,
És kéklő égre tartja a keresztet…

1938

Lászlóffy Aladár: Ó, iskoláim, drága iskolák!

Lehűlt a kő, ahogy lement a nyár,
a hervadás a tájra visszajár
és emlékezetből a szekerek
zörögnek még a konviktus megett;
jönnek a seregek a hegyen át…
Ó, iskoláim, drága iskolák!

Ahogy a táj ölén a patakok:
eredt, szaladt, találkozott a sok
tudásra éhes és tudást-hozó,
csizmáik alatt ropogott a hó
A rókaprémek és a kisgubák…
Ó, iskoláim, drága iskolák!

Megszólalt itt meg ott a kisharang.
A madár fenn, a vándor itt alant.
A madár megy, a deák érkezik,
a fagy pirosra csípte két kezit,
mikor utazott hét határon át…
Ó, iskoláim, drága iskolák!

Juhász Gyula: Magyar mezítlábas

Egy szabad még: a sóhajtás,
Szomorú sor, ugye pajtás?
Régi zászlónk rongyos, sáros,
Rajtunk tenger komiszáros.

Régi csárdánk csupa rom már,
Más határban jó Fakónk már,
Magunk ülünk fázva, fájva,
A magyar siralomházba.

Borunk fogytán, dalunk fogytán,
Régi kedvünk mese volt tán,
Régi hírünk szélbe szórva,
Idegeni szérűn polyva.

Hej, kenyeres, ha még egyszer
Föltámadnánk napkelettel,
És halálos, hősi tettel
Sírba dőlnénk - becsülettel!

Szepessy László: Szent Imre sírja*

Konrád bíborba’, cifra köntösökbe’
Sivár koldusrongy-lelket hordozott;
Belémerülve földi gyönyörökbe’
Nem hallhatá az égi szózatot…
De egyszer egy magányos éjjelen
Föl nem vidítja bor, se szerelem;
Kutatja a vigasztaló utat,
S Rómába küldi vádló bűntudat.

Borzad rémítő vétkein a pápa,
Alig bír adni penitenciát.
Vezeklő vasövet a derekára
S írott pecsétes levelet ad át:
«Zarándokolj a szenthelyekre el,
Hol ajkadon imádság esdekel
S ha az írás tűnik, bilincs lehull,
Az lesz a jel a bűnbocsánatúl!»

Konrád a félvilágot már bebolygta,
De nem mutatkozott az égi jel.
Szentföld porára hull immár a csókja,
Hol minden szent emléket átölel…
A Golgotán sírt egyik éjjelen,
Hol Mária előtte megjelen:
«Keresd fel Mária-országomat.
A bűnbocsánat ott meglátogat!»

Magyar hazánkba térve, a vezeklő
Székesfehérvár templomába megy,
Hol István, Imre sírján, mint az erdő,
Csodák virága nől ezer, nem egy.
…Est pírja reszket ónos ablakon
S halván dicskört a főoltárra fon,
Midőn elszenderül a hűs kövön,
S álmában István tündökölve jön…

Kovács Lajos kispap, honvédgyalogos

Született Szabadkán, Bács vármegyében előkelő szülőktől, atyja városi tisztviselő volt. Iskoláig Szabadkán végezte. – Mint 6-ik költészeti osztályt végzett igen jeles tanuló 1847-ik évben a kalocsai főegyházmegye papjelöltjei közé oly kikötéssel vétetett föl, hogy a bölcsészeti tanfolyamot saját költségén kellend végeznie. Egerbe küldetett tehát a bölcsészeti tanfolyamra, hol az 1-ső évet elvégezvén, 1848. augusztus elején mint már kispap Egerből Szabadkára hazament, az iskolai szünidőt a szülei háznál töltendő.
    Szabadka város már szeptember hóban harcias színt öltött, amennyiben a fellázadt szerbek elleni hadjárat megkezdetvén, különféle fegyverzetű magyar csapatok vonultak át ezek megfékezésére. Fellángolt a magyar csapatok láttára Kovács Lajos kispapban is a veszélyben levő haza iránti szeretet tüze s letéve a papi öltönyt, beállott honvédnek és Szegeden a térparancsnoksági irodában mint tizedes volt alkalmazva még december végén is.
    Hogy Kovács Lajos a szabadságharc ideje alatt mindvégig a katonai irodában működött-e? avagy valamelyik honvédzászlóaljba beosztva, fegyveres szolgálatot tette- a hazának? bizonyos adatok hiányában nem szólhatunk. Csak annyit tudunk, hogy a szabadságharc lezajlása után a kalocsai főegyházmegyébe nem vétetvén vissza, világi vagyis a polgári pályán maradt s mint ilyen Szabadkán városi tisztviselő lett, hol mintegy 45 éves korában, dacári kitűnő szellemi tehetségének, nem éppen szerencsés körülmények között halt el.

Dutka Ákos: Erdély

I.
Ez itt az ősi balladák világa,
Mesél az erdő, súg a szűzi csend:
A székely sors nagy barna szárnyú sasként
Hegyek felett s a szívekben kereng.
Megejt a rét, az illatos kaszáló
Ezer virágból szűrt édes szaga
S a naplemente hosszú hamvas árnyán
Mintha lidércek fátyla hullámzana.
Egy régi dal nő új szimfóniává,
Mesék foszlánya száz húron zenél:
Erdély dalol felkavart szívemben:
A balladás, vén, öröktitkú Erdély.

II.
Erdő, erdő, száldobágyi erdő
Ezer úttal, árnyékokkal rejtő,
Rejtekkel és titokkal megejtő,
Álmokkal telt örök, kerek erdő.
Te takartad, rejtegetted titkom,
Hogy rímmel sír lelkem a papíron.
Te súgtad a régi első verset.
Amelyiknél soha senki szebbet.
Húsz évem szent láza hogy sikoltott
Ostromolva a magas mennyboltot,
Fű, fa, virág minden csak segített,
Hogy találjak nevére szebb rímet.
Erdő, erdő, száldobágyi erdő,
Rejtekkel és,titokkal megejtő,
Hol az ösvény, jaj már nem találom,
Haza hozzád régi ifjúságom.

Egyed Aladár: Könyörgés

Megfeszített Jézus, Istennek szent Fia,
Tekints le egedből szívünk fájdalmira!
Téged is üldöztek, vertek és gyaláztak…
Hasonló a sorsa most Magyar hazámnak.

Te tűrtél, mert szent vagy s Isten fia voltál,
Ellenségeidnek is megbocsátottál;
De hogyan tűrjünk mi s hogy szenvedjünk némán,
Ha ellenség tapos hazánk több tájékán?

Te tűrtél, mert szent vagy s érettünk meghaltál,
Jósággal szívedben sírba hanyatlottál;
De hogy haljunk meg mi, ha sírunknak gödre
Idegen nép kezén maradna örökre?

Téged a jó Isten, ki Fiának vallott,
Sírodból harmadnap életre támasztott.
Élsz tehát örökké és nem halsz meg soha…
De mi lesz népemmel, ha elveszett hona?

Kérünk, szánj meg minket, könyörögj érettünk,
Add vissza hazánkat, amelyért véreztünk;
„Balsors kit régen tép: hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte e nép a múltat s jövendőt.”

1920

Reményik Sándor / Végvári /: Íme, bizonyság...

– A k.-i temetőben –

Mint méh dongása végtelenben:
A város úgy elhalkul itt,
Kitárja csendtől ihletetten
A temető a titkait.

Itt áll a temető tanúnak,
Fejfáin magyar még a szó...
Kicsiny keresztek összesúgnak,
Nesz támad, könnyű, elhaló...

Súlyos sírkövek megremegnek,
Kripták ajtaja megfeszül...
A városból csak ez maradt meg:
A sírkert... érintetlenül.

Ám ez bizonyság - s mindhiába
Cserélt e bús város nevet,
Kiált a halál némasága:
Itt csak magyar temetkezett.

Komoran, csendben, ősi sírba
Magyart hantoltak itt csak el,
S a sírvers magyarul van írva:
Itt élned és meghalnod kell...

Az ott lenn festék, kétkrajcáros:
Igazság, szentség ez csupán.
Halottaiban él e város,
Itt él egészen, igazán.

S ha alkonyatkor vándor téved
E helyre... ég a hegyorom,
A temető, az igaz élet
Virraszt a halott városon.

1920. július 6.

Szathmáry István: Nagy lesz újra Magyarország

Magyarország szent földjére
Nagy, fekete gyász borul,
Meggyaláztak, leigáztak,
Széjjeltéptek botorul.
Messzi földről néma vaddal
Néz apaink sírja ránk:
Ezer évig a szabadság
Szent oltára volt hazánk.

Akinek a szíve-lelke
A hazához hű maradt,
A Vág partján, Maros menten
Ma csak könnyet s vert arat.
Hat a magyar vitézségnek
Mindörökre vége mar? . . .
Zrínyi kardja merre villog? . . .
Nagy Rákóczi merre jár?...

Ha magyar vagy, nyugtod addig
Elve-halva nem lehet,
Míg bitorló dúlja, gyötri
Ősi, drága földedet.
Ezeréves dicsőségünk
Minden lapja arra int:
Ősi daccal, hősi karral
Tépjük össze láncaink!...

Ősi daccal, hősi karral
Fogjunk össze, magyarok,
S akkor a mi dicsőségünk
Napja újra felragyog.
Friss virággal, kikelettel
Var apaink sírja ránk:
Nagy lesz újra Magyarország,
Ezeréves szép hazánk!...

Várady Aladár: Búsulnak az öreg nyárfák…

Maros vize búsan dalol,
Felzokog a partok alól,
Futó habja zúgva sírja:
Erdély a székelyek sírja.

A nagy Maros partjainál
Letörött egy szép virágszál,
Oláh legény ölelgette,
Összecsap az ár felette.

A Marosnál hej’ azóta,
Szomorúan szól a nóta,
Őszi szelek azt sikoltják:
Nagy temető Székelyország.

Búsulnak az öreg nyárfák,
Bánatukat könnybe mártják,
Vándor darvak szárnyra kelnek,
Nincs hazája a székelyeknek!

Tanfi Iván: Nem bírjuk már!

Nem bírjuk már, nem tovább,
Küzdelmünknek vége!
Napról-napra mostohább
Bús jelenünk képe!
Balsors, régi cimboránk,
Mint mindig — nyomunkban!
Mennyi szikla, tüske, ág,
Göröngyös utunkban!
Letettük a fegyverünk,
Béke előtt állunk!
De ha Isten nincs velünk,
Ez lesz a halálunk!
Ha Isten nem tesz csodát,
Elvész szemünk fénye:
Erdély s a Felföld szlovák
Csehek kedve-kénye!
Hát hiába élt hazánk,
Egy nagy ezredévet?!
Én istenem, nézz le ránk,
Ne hadd veszni néped!
Már csak Te tehetsz csodát
Szent ítéleteddel,
Keserűség poharát
Keresztünkről vedd el!
Vakságunkért nagy-nagy árt
Kell úgyis fizetnünk,
De Uram, egy fénysugárt
Tán megérdemeltünk! . . .

Vargha Gyula: A trianoni béke megkötésekor

Hiú, kegyetlen, léha gall,
Minket meggyilkolál galádul;
De él a germán óriás,
Kicsiny vagy, sírt, hogy néki áss,
Eljő a nagy leszámolás,
S Párizs remeg majd a szilaj
Germán hadak vad győzelem dalátul.

Ki szánalmat nem ismerél,
Ne számíts te se irgalomra.
A bűnbosszuló Isten él,
Lelkem, mely a jövőbe lát,
Látja a bosszú angyalát,
Hogy’ száll egész frank földön át,
Hogy’ vágja népedet halomra.

Eljő a nap, eljő a nap,
Hogy kő kövön ott nem marad.
Feltámad a germán harag,
S lesújt reád félelmes ökle.
A Szajna, Rhone és a Loire
Partján frank vérből lesz mocsár,
S gonosz bálványod, a gloire
E vérmocsárba sűlyed mindörökre!

1920

Balaskó Jenő: Ilyen éjszakát hagytatok

– Milyen hajnalon szaladtak veled ki a szekerek
száguldó mezőket örömre, ölre hívni?
– Milyen kapukat hagytál el és milyen mezőket
vettél űzőbe, s vissza se néztél az útra, amit por
vert fel, ó milyen hajnali por!

– Milyen virágok nyíltak az úton,
s volt burgonya, volt-e búza és hazádról kongó tök?
volt-e minden, amit vártál vágyaidnak dzsungeléből,
halljad vissza halk barátom, nem maradt el senki sem?

– Milyen út után fáradtak el meghajszolt lovaid,
amikor delelt a nap, a fájó égi gondosság,
s mindenki már pihenőt tart jól eltelve
s elomlik túlrészesülve lomhán,
milyen volt akkor megpihenni
s nem gondolni a hosszú útra, no ezt mondd!

Csata Ernő: Püspöki vízió

 – Márton Áron emlékére –
 
I.
Egy égi pehely szállt felém
Szentdomokoson,
egy darabka lélek,
cseppnyi szeretet,
 
hol a letarolt dombok s a temetők nőnek,
imára kulcsolt kezekben a fájó gondok.
 
Fuldokoltam fekete angyalok
vérfürdőjében,
rám borult
Doberdó pokla,

anyám rózsafüzére,
hitem megtartott.
 
A porból felemelt Isten,
s szikrát gyújtott lelkemben,

Ady Endre: Levél-féle Móricz Zsigmondhoz

Rózsafa-vonóként nagy zöngésű húrhoz
Súrlódjék ez írás Móricz Zsigmond úrhoz.
Szóban hozta vón’ el a beteg, ki küldte,
De sok Élet-lázban magát tönkre-hűlte.
Mégis, mert hát ma még sokan hisznek velem,
Adják át Móricznak ezt az én levelem.
A könnyes, áldott hang, aki általadja,
Éppen úgy áldassék, mint az aki kapja.

Szerelmes barát, zömök Móricz Zsigmond,
Tudod jól, hogy polyva, az ember amit mond.
Ezért is jövök most hozzád kényes verssel:
Én-fajta versekben az ember nem kertel.
Jövök hozzád versben, betegségben, búban,
Jól kezdett s elromlott, dicső háborúban.
Jövök egy kis, kopott, szép, tavaszi Éggel,
Egy kis megszólással, egy kis irigységgel.

Sík Sándor: /Az Isten küld…/

Az Isten küld, testvéreim, tinéktek
Hogy sugarai eleven tüzét,
Amik Arcáról a szívembe égtek,
Sugározzam csendesen szerteszét
A testvéreknek, kik az éjben járnak.
Az Isten küldött, szentjánosbogárnak.

Paczot Judit levele – férjének, Dóczy Andrásnak

    Szerelmes uram, alázatos és engedelmes szolgálatomat ajánlom Kegyelmednek. Az Úr Isten igen jó egészséges hosszú élettel áldja meg kegyelmedet.

    Édes szerelmes utam, minthogy öcsém uramat asszonyom kegyedhez bocsátá, akarnék kegyelmednek írnom és a kegyelmed egészsége felől tudakoznom, kérvén kegyelmedet, édes szívem uram, minthogy az öcsém szolgáiban jönnek Tokajból vissza, írjon kegyelmed tőlök a maga egészsége felől.

Illyés Bálint: II. Rákóczi Ferencz

Szabadság lelke, nagy s dicső alakban,
Minőt a sors csak hős nemzetnek ád…
Porod hazátlan; ámde halhatatlan
Emléked őrzi elárvult hazád!

S míg egy csillag lesz fent a magas égen:
Te élsz örökké nemzeted szívében,
És ki-kigyúlsz, mint drága égi láng,
Szabadság égő lelkét hintve ránk!

1903

Dr. Nagy Zsigmond: II. Rákóczi Ferencz

Katholikus voltál, annak nevelének erővel
S úgy is haltál meg Marmora partjainál.
S mégis, hős karodat felemelve hazánkért,
A megújított hit biztosítója levél.
Hirdeti nagy példád nagy igazságul fiainknak:
Együtt él vagy hal hon s az evangélium.

1903

Jókai Mór: A nagyszombati ütközet

A francia sereg Hochstättnél nagy ütközetet vesztett a császári sereg ellenében. Erre a fényes diadalra egyszerre aláhanyatlott a magyar fölkelőkkel való kibékülési kedv Bécsben. A németországi hadseregből kivonhattak tizenötezernyi hadpróbált katonát, s ezt a hadtestet rábízták Heisterre, hogy keresse fel és verje tönkre vele Rákóczyt.

    Ez a Heister volt a legkegyetlenebb ellensége a magyaroknak. Maga Széchenyi érsek jegyzé fel a borzasztó dúlásokat, amiket ez a hadvezér katonáival bekövettetett; a Kárpátok közt pusztító hajdemákok nem tesznek túl rajta a válogatott kínzásokban, amikkel a szétrombolt városok lakosait kiirtotta: asszonyokat, gyermekeket, leányokat egyaránt. Tigris volt emberalakban.

    Előbb azonban Rákóczy kezdé meg a hadjáratot egy nevezetes fegyverténnyel: seregei elfoglalták a császáriaktól védett Érsekújvárt. Azt a hatalmas nagy erősséget, amit húsz év előtt a hős lotharingi annyi tudománnyal és vérontással tudott elfoglalni, aminek a török kézről elestét széles Európa fővárosaiban hálaimákkal ünnepelték meg, most elfoglalta egy kuruc vezér egy nekirohanással. Kitűnt megint annak az igazsága, hogy nem a sánc védi a népet, hanem a nép a sáncot. Ezúttal maga a bennlévő polgárság segített legjobban az ostromlónak a falakra felmászni. Hanem Érsekújvár bírása nagy előny lett Rákóczyra nézve, mert ott egyesítheté a Duna mellékén gyülekező hadait mindenkor, s egyszersmind fenyegethette az osztrák határokat.

    Heister a hadával Nagyszombat felé nyomult előre.

Rozványi Vilmos: Kurucok élete

Azért, hogy rongyosan ülök paripámon;
Az én bús életem senkinek se fájjon.
De kinek is fájna
Szegény legényeknek nagy szomorúsága,
Fájdalmatossága?

Elégett a tanyám labonc örömére!
De az én bánatom senki meg ne kérdje!
Nem hullong a könnyem.
Jó kuruc, ha ki az, elviseli könnyen,
Elfeledi könnyen.

A labonc elvitte gyöngyös feleségem,
De azért, de azért ez se' fáj már nékem.
Nem hullong a könnyem!
Jó kuruc, ha ki az, visszaszerzi könnyen,
Meg is leli könnyen.

Holttestét az úton úgyis megtalálom,
Mert hiszen más legényt nem ölel a párom.
Meghal ő magátol,
Jó asszony, ha ki az, nem fél a haláltol
Az urától távol.

Két piros fiamat labonc fölneveszti,
Jó kuruc apjának neki is ereszti.
De tudom a vérem,
Megfutós, rossz labanc abbol sose' lészen.
Jól tudom a vérem!

Azért, hogy rongyosan ülök paripámon;
Az én bús életem senkinek se fájjon.
De kinek is fájna
Szegény legényeknek nagy szomorúsága,
Fájdalmatossága?

1911

Vajk Péter Tamás: Selmecbánya városába…

„Selmecbánya városába
Jött egy kuruc kapitány.
Felharsant a trombitája
Minden áldott délután.
Minden kislány sírt utána.
Selmecbánya városába
Jött egy kuruc kapitány.”

Zengett a dal künn az udvaron
És nem tudtam, miért fáj oly nagyon.
Oly rettenetesen mért tombol ez a
Fájó, primitív, ős-melódia
Selmecbánya csendes városáról,
Abban is egy nyalka kapitányról.
Miért fáj, hogy minden édes lányka,
Hogy minden édes asszony sírt utána.
Miért fáj, hogy Selmec öreg városában
Nincsen többé kuruc kapitány.
Hogy kihaltak az áldott ősi utcák,
És csendesek már minden délután.
Hogy egy kislány muskátlis ablakába
Se zeng fel többé érces trombitája…
Zokogott a lelkem, fájón, szabadon,
Bár elhangzott a dal rég az udvaron,
És derűs, nyári délutánokon azóta
Fülembe csendül gyakran az a nóta,
Messziről, finoman, csendesen, elhalón,
Mégis beleremeg egész lelkem, valóm.

„Selmecbánya városában
Élt egy kuruc kapitány,
Őt csodálta minden lányka,
Minden áldott délután.
Őt csodálta minden lányka,
Hogyha táncolt paripája.
Selmecbánya városában
Élt egy kuruc kapitány.”

1980

Kapui Ágota: Királyok királya

Szent István királyhoz

Királyok királya, létünknek támasza,
ostromlott egeknek késik még válasza…
Válladon, hátadon országod gondja ül,
néped a ma elől múltjába menekül.
Teremtés gőgje és irtásnak undora,
új hited mákonya, ó hited óbora,
lelkedből kiirtott halványló Holdanya,
szívedbe ültetett oltalmas Szűzanya,
fejedből kiűzött Napfivér kegyelme,
gyengének hatalma, szenteknek szerelme…
Arcodnak másával fénylányok játszanak,
váradnak faláról lármafák látszanak,
idegen indokok alantas szándéka
nyomasztja álmunkat… koronád árnyéka…
vértócsák nyugalmát felverő dübörgés,
vöröslő csendjükre rátörő üvöltés,
lelkedre gördülő mázsányi kételyek,
önváddá növesztett emésztő mételyek…
Kő-lelkek hullanak váradnak faláról,
szövik már palástod rabnéped jajából,
országot építő álmaid birokra
kelnek a holnappal, szószegő szitokra…
vesztesek véréből, lázadók jajából,
megtiport lányoknak könnyező bajából,
térdeplő népednek felszálló zokszava,
ránk omló egeknek hömpölygő dallama…
Királyok királya, hitünknek támasza,
ostromlott egeknek késik még válasza:
szívedben dübörgő táltosdob-ritmusok…
lelkedet betöltő irgalmas Krisztusok…

2016. augusztus 20.

Túrmezei Erzsébet: A megszegett kenyér

Meghal a búzaszem. Aranykalász
Sarjad szívéből. Kaszasuhanás…
Halál, melyet megint halál követ:
a cséplőgép…kemény malomkövek…
az erjedés… a tűz… a fájdalom…
És most fehér kenyér az asztalon.

A szenvedések útján ím, felér
a Koponyák hegyének asztalára
és vár reánk a megszegett kenyér.
Mi, akik epedünk és éhezünk,
kinyújtjuk érte elaszott kezünk…
égi erőt, új életet nyerünk
és üdvösség az, amit érezünk.

Brasnyói István: Nagyboldogasszony napjára virradó éjszaka

Az égbolt villantja glóriáját,
a sötétség csillagok közt remeg,
az éjszaka teli harsogással,
százfelé lomb zizeg,
az ablakok kitárva,
homályos tükrük a Tejút önti el;
a tarlókon lelkek járnak,
neszükre léghuzat fülel –
s korongja alatt a menny hajnalcsillagának
a mozdulatlan terek:
lefüggönyözött éjszaka,
régi gyümölcsök illata,
tenyerek elveszett melege
a végtelent lepi be…
érzi az alvó pőrén,
mint süt fény át a bőrén.

1996

Dalmady Győző: A mogyoródi csata*

Régi fénykor egy halvány sugara
Nem csillan-e itt valahol felém?
Gejza, László üldözött tábora
Itt állt egykor e halmok tetején.

Égből angyal koronát itt hozott,
S Gejza herceg fejére tette le:
– Győzünk, győzünk! a jóslat hangzott,
És a király te lész bölcs Gejza, te!

Ide hozta győztes csapatait
Salamon a gőgös magyar király,
Rokonai vérére szomjazik!
Gonoszabb az erdők vadjainál.

Szinte látom Lászlót, a hadverőt,
A mint kilép s a földre leborul,
A csatába nem indul ő előbb,
Míg az Úr nem szegődik társaul.

Aztán látom, a mint lovára kap.
Végig vágtat a harci sor előtt,
Vitézinél egy fejjel magasabb –
Nekik elég, ha követhetik őt,

Hősi lelke mindnyájokra leszáll,
Velök a jog és a honszeretet!
A tudat, hogy meglakol a király,
Fölemeli a bátor sereget.

Hegytetőről Salamon messze lát,
Játszik vele bűbájos képzelet!
Alant látja a hercegek hadát,
S mégis mintha ez látszanék fölebb.

Bűbáj ül a tájon s a lelkeken,
És e bűbájt érezem magam is:
Várom a kürt szózatát nehezen,
Mely engem is a véres harcba visz.

Dalmady Győző: Zrínyi Szigetvárt*

Kép van-e előttem vagy szörnyű valóság?
Nyitják a várkaput. Zrínyi szól: utánam!
Egy harcos ott viszi a vezér zászlóját –
A hősök indulnak halálra elszántan.

Hajh, csak indulnának, de a hitves karja
Ezt itt nem ereszti: még egyszer ölelje!
A gyermek is eljött, menni az se hagyja:
Még egy csók! E nélkül elkárhoznék lelke.

Azt ott szeretője tartóztatja vissza,
Amott meg a szülő hű szíve reped meg.
Könnyű bátran halni, százezrekkel víva,
Nehéz hátrahagyni ennyi drága lelket,

De a kapu nyitva, Zrínyi szól: utánam!
Magasan kiválik felséges alakja.
Akármi történjék a pusztuló várban:
Szent a kötelesség! menni kell! Hát rajta!

És mennek. De én nem mozdulok helyemből,
Megragad a balsors rettenetes képe!
Vagy talán engem is hitvesem keres föl?
Gyermekemet hozza: ne mozdulja én se!

Óh művész! azt kérdem: mit vétettem néked,
Hogy szemembe imhol könnyet csalsz műveddel?
Nem elég mutatnod: mily szörnyű a végzet?
Az apának, férjnek szenvedése is kell?

Műved tökéletes! megigézett, látom,
Sohasem éreztem égőbb bánatot még,
A pusztuló vártól nem lehet megválnom,
Mintha hőseid közt én is egyik volnék.

/*/ Székely Bertalan festménye, a budapesti országos kiállításon, 1885.

Boróczy Laczi kispap, honvédtüzér

Rendkívüli korszak volt az az 1848–49-diki korszak. Olyan nem volt soha és nem is lesz többé Magyarország történetében. A szívek, elmék romlatlanok s a hazáért lelkesülők voltak. Anyagi érdek és utógondolat nem uralta a kedélyeket. A honszeretet tüze tisztán lobogva égett a keblekben. Páratlan, csodás korszak vala ez, mely nőkből, gyermekekből és szentihletű ájtatos kispapokból csodálatot keltő hősöket teremtett. Ilyen volt Boróczy Laczi is.
    A váci szemináriumban volt klerikus, nőies arcú, gyenge kis klerikus, ki midőn a sacellumban reggelenkint ministrált a studiorum prefektusnak, oly szemérmesen és elsütött fővel végezte teendőit az alumnátus jelenlétében, hogy szemeit a világért sem merte volna felvetni. Csupa áhítat, csupa szelídség, csupa női finomság és gyöngédség. Inkább angyal, mint ember.
    S íme, pár hónap múlva, mint tüzes, bátor toborzó hadnagy vonta magára a közfigyelmet, és egy deli hölgy, ki egy év előtt még ugyanazon városi leánynöveldében tanult, hol Boróczy ministrálgatott, nem tudott hova lenni bámulatában a nyalka ifjú honvéd bátorsága fölött.
Ilyen bámulatos változásokat szült a valódi honszeretet lelketadó szelleme.

Babits Mihály: A könnytelenek könnyei

Szavak, ti mondatlan szavak,
meddig biztassalak?
Mit ültök rokkant ajkamon,
mint dermedt madarak?

Avagy enyémek vagytok-é,
vagy, rám bízott sereg,
apáktól és egy nemzettől
örökbe nyertelek?

Jaj, a tábornak, melyben a
hadsereg fogva - jaj
a kasnak, melyben fájva nyüzsg
s ki nem röpül, a raj!

Szálljatok szét, gyötrő szavak!
Mit zsongtok itt nekem?
Minden füleknek szóljatok,
és minden nyelveken,

Hangay Sándor: Magyar imádság

Zengő kútfője minden bölcsességnek,
Te háromarcú egységes Titok,
Sarút megoldva érdemetlen szolgád
Könyörgőn bár. de lázadozni fog.
í% lázadás, átkos miértek? kürtje
Sikolt szavamban riadót Feléd.
Hűsítő kézzel csittítsd el szivemben
A bujtogató Gonosz szellemét!

De nézd, ragyog a csillagos nagy égbolt.
Magukba térő pályák, napkörök . ..
S hogy szép szabályát az Erő betartsa,
Tudom, fölöttünk szemed őrködött.
Minden világnak meg van: mért? mi végre?
Egyik a másért, okozat s az ok.
Egykép fontos, mint pontos gépezetben
A kis gyöngék s a nagy hatalmasok.