Pelesz Alexandra: Vajúdás
A lány belemarkolt az ágy szélébe, fogait összeszorította, és csak befelé ordított a fájdalomtól. Hatalmas hasa kőkemény volt, a dereka mintha valami prés alatt szilánkokra akart volna hasadni. Már két percenként jöttek a fájások. Minden újabb összehúzódásra megkeményedett a szíve is a méhével együtt.
Végre enyhült a kín, mély levegőket vett, és próbált felkészülni az újabb elviselhetetlen fájdalomhullámra.
– Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – lépett be egy idős, mosolygós nővér a kis szülőszobába.
A lány nem válaszolt. Tudta, hogy hamis a mosoly. Mindenkinek az arcán hamis a mosoly.
– Nem lett volna jobb, ha valaki itt van veled ezekben az órákban? – tette fel az újabb kérdést a nővér, de a lány most sem válaszolt. Már érezte is az újabb összehúzódás kezdetét. Összeszorította a fogait és a szemét, és lábait felhúzta, ujjai úgy szorították az ágy peremét, hogy minden ujjbegye hófehérré vált. Egy halk nyögés hagyta el a torkát, fájdalmas, reszelős, hiába próbálta visszatartani.
– Legalább anyukád bejöhetett volna veled. Olyan fiatal vagy még ehhez – hallotta valahonnan messziről újra a nővér hangját, de már alig volt magánál. A fájdalom valahová máshová repítette, talán egy másik dimenzióba, vagy csak a tudata kezdett kikapcsolni, hogy elviselhetőbb legyen a valóság. Hogy elviselhetőbb legyen minden. A világ.