Kápán kulacs. Tallér zekémben.
A kantárom hajdúm kezében.
A szikes rónán végis-végig
Így bandukoltunk ezer évig.
Hát én most nyergemből leszállok.
A gyepen hajdúm mellé állok.
Úgy indulunk meg. A ló nem kell.
Most már csak szántson türelemmel.
Mi gyalogszerrel nekivágunk.
Csak még a csárdánál megállunk.
Lakjál jól, hajdú, ne légy éhes.
Az új út megint ezer éves.
1942
Eltört a kerekem! no de sebaj, itt van
Egy ismerős háznép, ebben a faluban.
S volna bár idegen, mindegy, az se patvar,
Otthonnak tekintem, mihelyt magyar udvar,
Hát ebbe a gólyás házba hogy ne mennék,
Hol a tűzterepen örökké parázs ég.
Vendégszeretetről híres, nevezetes,
Hol még a kutya is vendéget vár és les.
Rád csóválja farkát, nyalja térded, inad,
A küszöbig kísér s örömében ugat.
Bizodalmas e ház, mint a fecske-fészek,
Mely az eszterhéjon függ, s bent a kicsinyek,
Még a kürtőjén is vendég van, a gazda
Még a vén gólyát is oly szívesen látja!
Galamb az udvaron, galamb a szobában:
Pártás leány, fejkötős asszony. S ősszokásban:
Őszinte barátság, szemben, szívben, vérben,
Szóban, tettben, borban és puha kenyérben.
Nyílt templom, nyílt kapu, nyílt szív, nyílt akarat.
Teszi ki a magyar házi asszonyt s urat.
Ó, a magyar vers ne csak vers legyen,
Messze világló őrtűz a hegyen,
Lobogva égjen, füstöt ne hagyva
Izzék az alján parázsló magja.
Mint kemény kardot formája fogja,
De vígan szökjék táncos sarokba,
Ne legyen hangos, üresen kongó,
Inkább mosolygó, kicsit borongó…
Legyen telített, legtöbbje sokban,
Ősi imádság újabb sorokban –
S legyen a színén legmélyebb mélye,
A magyar szívnek csendes zenéje.
Szállhat az égig, de ne örökre
S ne törje szárnyát, ha száll a rögre,
Csillagport hozhat égbül ki kölcsön,
Földi virágon, kerti gyümölcsön.
Dalt kérnek tőlem, mikor ínség dúl a hazában,
És testvérinket gyötri kegyetlen az éh.
Minden egyéb gyászból önként támadhat az ének:
Sápatag ínségnek hangja csak ennyi: Segíts!
Három nyárszemű ismerősöm
beállít hozzám, hogyha ősz jön,
tamburálni meg pipázni –
szilaj népek ők, hozzám ám ragaszkodnak.
És hoznak magukkal csobolyó bort,
meg puskát is, mit tilt a törvény.
Az egyik vasfejű és bátor:
az éj fia ő: csak jár a szája, letagadja.
A másik méla roppant pásztor,
csizmája reng,
magának hangszert faragott
s lelkéből egy nagy darabot
eljátszott rajta idelent,
e süket világban, hol én élek
s ahol Krisztusnak szép haját
az utak mellett rozsda eszi.
I.
Az égen fényes tavaszi felhők vitorláznak, a földön ezer ifjú élet cirpel vagy virágzik, csak az emberi szívekben tart még a tél. És hiába lángol a napfény, hiába énekelnek a húsvéti harangok: nem tudják a fagyos börtönéből kiszabadítani az embert.
Óvodába való mese, hogy valamiféle gazdasági rendszer tette annyira gyötrelmessé mindnyájunk életét. És együgyűség abban bízni, hogy élemedett urak, ha körülülnek egy zöld asztalt, beszédekkel és jegyzőkönyvekkel helyre tudják megint billenteni a tengelyéből kizökkent világot.
Sokkal nagyobb a baj, semhogy kuruzsló fogásokkal segíteni lehetne. Az átok akkor szakadt a világra, mikor háború győztesei megismételték s régi, szörnyű passiójátékot: előbb leköpték, azután megkorbácsolták, végül keresztre feszítették az Igazságot.
Kedves Hallgatóim!
Épp fél százada, a millennium verőfényében vonult be a Magyarok Nagyasszonya ünnepeink sorába, a misekönyvbe és papi zsolozsmába – de fél évszázad híján – ezer éven át legjellegzetesebb, legerőteljesebb, szinte közjogi fonala a magyar történelemnek, amely nélküle hullámhegyek és hullámvölgyek sűrű változatánál nem lenne egyéb.
Ha valakiből a természetfelettiség maradék nélkül kiveszett volna és a magyar történelmet csak a visszavetített történelmi materializmus szemüvegével nézné, akkor is fel kellene figyelnie történelmünk hatalmas fenékhullámára, amely egyidős történelmünk kezdeteivel, végigkíséri napjainkig fényben, derűben, bús, összetört időkben. Hazánk ezeréves fennállása a legnagyobb talány. Nem omlott össze annyi történelmi pörölycsapás alatt. Kiépült irtózatos sebeiből, pedig elfolyt a vére. Ám betegágyánál életmentő édesanya őrködött: a Magyarok Nagyasszonya. És ha 1946 magyarját valami fenntartani és vigasztalni tudja, csak ez a történelmi gondolat lehet.
A rövid foglalata ennek a tannak az, hogy Isten Anyja az ország Pátrónája, Védőasszonya. Az ország az ő ajándéka, de Szent István végrendeletével öröksége, családja és birtoka is. Megszámlálhatatlan jótéteménye után a testvértelen, árva népnek önkéntelen feléjefordulása.
Meggyökeresedett tiszteletét hirdetik az ország alkotmányjogi kincsei: a szentkorona, a koronázó palást, a koronázási eskü, eskükereszt, az országzászló is. Ezen a Mária-kép jóval idősebb, mint lobogónk hármas színe.
A szűk Erdélyben és a lehetőségek hazájában: Németországban egyszerre született meg a zseniális ötlet – Drezdában valóság lett belőle, nálunk álmodozásba fojtották a terméketlenítő körülmények…
Berlini jelentés hozza hírül, hogy A. Börner drezdai mérnöknek sikerült olyan eljárást felfedeznie a hajóépítés technikájában, mely a hajóenergia 70–80 százalékát megspórolja és a hajó sebességét óránkint száz kilométerre emeli.
A berlini híradás kétségtelenül megérdemelt feltűnést keltett hozzáértő körökben, de nem hiszem, hogy bárhol is akkora szenzációt okozott volna, mint nálunk, itt, ahol most ezeket a sorokat írom: az Újság szerkesztőségében.
Adj nyálat ajkaimnak, Isten,
adj termékeny kilenc esztendőt,
hogy hangos, unokás vasárnap
üdvözítse az új teremtőt!
Adj napjaimnak szőkeséget
és éjeimnek barnaságot,
hogy virágától gyökeréig
végigszagoljam szent világod!
Naptól, sártól és virágvértől
csatakossan állok előtted:
mind, amit adtál, elfogadtam:
áld meg áldódat, követődet!
1925. nyár
Kora tavasz első napjának
Uj létre keltő hajnalán
Egy napsugár hatolt szobámba,
S vígan, játszott rideg falán.
Egy fényes szál arczomra tévedt,
S esiklánda, míg fölébredék.
Oh e sugárka fólderíté
Borús lelkem bús éjjelét!
Oly nagy volt fénye, mint az Úrnak
Szent homlokán a glória,
Midőn a semmiség helyébe
Egy mindenséget alkota,
És ujjait parancsra nyújtván,
Világosság özönle szét. —
Oh e sugárka fólderíté
Borús lelkem bús éjjelét!
E fényt látdm ama sugárban,
E láng hatott be lelkemig,
Hol egymást kétség és reménység
Vívódva gyötrik, tépdesik;
Hol győzelemre jobb hitemnek
Hatalma még nem volt elég . . .
Oh e sugárka földeríté
Borús lelkem bús éjjelét!
csukott szájjal
mosolyogva
tudod-e milyen
a sikoly
amikor már már
megpattan az élet is benned
az erőfeszítéstől
s akkor imádkozni kezdesz
előbb összefüggéstelen
kergetve a szavakat
mint nyári zivatar előtt
szél a port majd
összeáll az a mondat
az egyetlen és
megadod magad
üvöltésként
terül el rajtad
a tehetetlenség
valami bábuként rángat
túlságosan nagy ez a játszma
s inkább hiszed
a halál csak a hitetlené
másként elveszítesz mindent
aminek értelme van
Bármit cselekszünk, hasztalan, –
Csak múló percnek épül;
És eltűnik majd nyomtalan
Isten áldása nélkül.
Ki jóra ösztönöz, segít,
Ki mindnyájunknak atyja,
Munkáink apró köveit
Szilárdan összetartja.
A jó Isten megszenteli
A kezdetet s a véget;
Szívünk virággal lesz teli,
Ha az ő napja éltet.
De bármi épül, hasztalan,
Csak múló percnek épül,
És el fog tűnni nyomtalan
Isten áldása nélkül.
Gyónom a mindenhatónak.
Igen, neked Istenem,
Hogy tudd, e földön
Milyen nehéz az életem.
Hogy tudd, mi az
EMBERNEK lenni.
A mindennapok útján
Szeretni, szenvedni.
Gyónom…
Hogy mindenki hallja,
Milyen az EMBER
Gondokkal megrakott
Fohásza…
Mi, Atyánk, ki vagy…
Add, hogy ne szenvedjünk:
ÉLJÜNK,
Ragyogjon föl:
EMBERI ÉNÜNK!
Minél tépettebb rongy lett a ruhád,
Minél csapzottabb tiszta homlokod,
Nagypénteknek égő kínjait
Minél fáradtabb vállal vonszolod,
Minél árvább s lenézettebb leszel,
– Hogy érted újjal mutatnak reám, –
Annál keményebb daccal hirdetem,
Hogy ez a koldusasszony az ANYÁM!
A béke rózsahintő napja lángol
Fejed fölött, szép magyar ifjúság!
Tavasza köszönt, de nem tört le hazánkról
A jégbilincs még, s áll kemény tusát.
Nem, nem, barátim, a nagy március nagy
Ifjúságának örökösei,
A szabadságot, amit ők kivívtak,
Nektek kell békében megőrzeni!
Nem sápadt kincs ez, melyet élre verve
Szennyeskezű is megvéd zár alatt:
Piros erőnk a szabadság, a renyhe
Karokbul elszáll, helyet láncnak ad.
Ki bölcsőben a kígyót összetépte:
Hős Herkulest legyügzi egy fonál;
Kardot, vagy béke fegyverét e kézbe,
S nem öl rozsdával a tétlen halál!
Harc edzi a hőst és dönt egy csapással,
De munka-tűz acéloz jellemet;
Ki bék’ időn ég lelkes lángolással,
A századoknak csak az épített.
Föl ifjúság, mint riadóra, bátran,
Nem harcmezőn, de béke mezején!
A békét nyerjük meg most a csatákban
Ránk fog ragyogni diadalmi fény!
A Végeken várok…
Én itt őrt állok.
Jobbra sohse nézek,
Balra nem is látok:
Én itt őrt állok.
A Végeken várok…
Lobognak a zászló.
A zászló a remény,
Közöttük az enyém!
Higgyél pajtás híven!
Zászlónk rejtsd a szívben –
Megsegít az Isten!
„Vígan burittatom hazám hamujával”
Viszem vége felé rosszhírű munkámat,
Melynek irigység, düh, ellenség megártott;
Tűzzel, füsttel, gánccsal mit jövő továbbront,
Noha rontották már régtül vádak, átkok.
Mert Szkítia-kori űzöttségből vitéz
Vezér híján, voltam, szolga-fi én, merész
Állni kalauznak: bár szétszórt és kevés:
Legyen a vándornép tábor-tömör egész.
Szablya híjján vívtam úgy is ím a tollal,
Toldtam rövid röptét póri virtusokkal.
Követtett híven lent csikasz-, fent holló-raj.
Száll hírem síromról szélverte homokkal.
Szálljon egekig bár, ott is e vég-szóra:
„Ne bánts magyar magyart!” – ott se panaszolva,
Mert lehet aliud, ha az a sors bona:
Hullj pajzsnak holtan is megszabdalt honodra.
Kiérünk már az éjszakából,
Titokzatos, nagy messze távol
Keblén a fátyol felszakad,
És szórja, szórja a fejemre
A hajnali szent sugarat.
A nehéz álmok kába gőze
Most elmarad már mindörökre:
Hozzám a szent hajnal beszél,
S győzelmi himnuszt harsonázik
Tavaszi szél, tavaszi szél.
Te szólsz a hajnalhasadásban,
Örök, nagy Isten, akit vártam.
Zeng, zúg beléje a szívem.
– Hitvány por, lángba kell borulnod!
Én, aki élek, rendelem!
Én, aki élek, most szívedbe
Belé kiáltom mennydörögve,
Hogy jöjj utánam, akarom!
Nem engedem, hogy elszakítson
Semmi pokoli hatalom.
Vajon melyik más vidéki magyar városban találhat az ember olyan írókat, mint Nyírő József, Kisbán Miklós, Tamási Áron? Olyan politikai és kulturális vezetőket, mint Bánffy Miklós, Bethlen György, Kemény János? Hosszú névsorrá válna e cikk, ha fel akarnám sorolni azokat, akik Kolozsvárt és Erdélyt a magyar szellemi élet különb s más ízű tartományává teszik…
Erre gondolok, amikor Nyírő József otthona felé igyekszem, a régim kanyargós, macskaköves, kolozsvári utcákon. S arra, hogy a mai Kolozsvárnak van olyan rangja a magyar kulturális életben, amit illenék néha felemlíteni a megvesztegető és történelmi jelző „Mátyás király városa” mellett…
Nyírő József az Attila utcában lakik. Amikor odaérek, éppen ebédnél ül a család: alig tudom hirtelenében összeszámolni. Vannak vagy tizenketten. Kevés az idő: fényképezés közben beszélgetünk.
- Egyelőre az a baj – mondja Nyírő József –, hogy azt sem tudjuk, mihez fogjunk. Ünnep ünnepet követ: vagy mi ünnepelünk, vagy bennünket ünnepelnek. Így azután alig marad idő a munkára: úgy értem, az írói munkára.
Az író fia, Csaba, aki szenvedélyes amatőr fényképész, nagy ügybuzgalommal segít.
- Apám, ülj ide e könyvek elé!… Nem jó, ne úgy tartsd a fejed, a fél arcod árnyékban van… Na, így jó lesz…
Kis berregés, új fénykép készül.
- No de azért „nem hallgatnak a múzsák” – nevet Nyírő József, és az íróasztala mellé ül. Előtte készülő regényének kézirata.
- Mi s címe? – kérdezem. Csaba igazgat, izggul, újra kattan a fényképezőgép zárja.
- Bojzás Küs Dani – mutatja az első oldalt Nyírő József. – Még van rajta párhónapi munka, de azt hiszem, érdekes lesz: megéri.
Ha a Szociáldemokrácia a vallást, mint a lélek csodás világát s igényét sem veszi sokba, sőt teljesen félreérti s üldözi: mennyivel inkább lesz kifogása s ki nem fogy a vádja a vallásnak azon történelmi bemutatkozása ellen, melyet katolikus egyháznak hívunk. Hát zúg is a sok vád s zuhog is a következőknek zápora, mely alá el akarnák temetni az egyháznak még az emlékét is.
Rengeteg sok vádat s kifogást emelnek a szociáldemokraták az egyház ellen; felhozzák, hogy Nagy Konstantin óta a hatalommal tartott, – hogy a szenvedő s küszködő osztályoknak nem fogta a pártját, – hogy főpapjai beleálltak az oligarchák kasztjába, s lóra pattanva fegyvert fogva harcoltak, pusztítottak s raboltak, – hogy nemcsak nem tiltakozott a fennálló, igazságtalan társadalmi rend ellen, hanem ellenkezőleg, útját állta minden törekvésnek, mely a mindenkori társadalmi rendben a hatalmasoknak kellemetlenséget s a tömegekben zavart okozhatott volna, – hogy az elnyomottakat nem szervezte meg a hatalom s a kizsákmányolás ellen s nem állította be a tömegeket a több igazságért s a jobb világért fölveendő harcba stb. stb. … s végük, hogy még ágyúkat s zászlókat is megáldott s hogy örült a telegrammoknak s harangoztatott is, ha az Isten a mi hadseregeinkkel s nem az ellenségével tartott.
Mi a válaszunk erre? Az, hogy e vádakban szemben állunk egy kétezeréves történettel, szemben tehát az egyháznak, mint jogintézménynek is kétezeréves fejlődésével, ugyancsak szemben a nemzedékeknek elváltozott felfogásával s érzésével, s úgy állunk mindezzel,mint egy őserővel, melybe utakat vágni s a helyes irányokat fölkeresni s kimutatni ugyancsak óriási munka, még akkor is, ha azzal egy Isszaieff A. A. és társai néhány oldalon akarnak végezni.
