Tartozol nekem, Magyarország
szemeimért valami horizonttal.
Tartozol minden múltamért
egy gyászmenettel és hogy helyetted
naponta én vezeklek, amiért
internáltad a történelmet.
Tejfogaimmal tartozol.
Harminc évemből visszajár
tizenkettő, ha nem méltóztatol
nagykorúsítni végre már.
A jövőmet még rád testálom.
De egyelőre törődjünk a mosttal:
Tartozol nekem, Magyarország,
szemeimért hazányibb horizonttal.
Van fenti s van lenti ég
Felejtésem bennük mértem
Ezért voltam lenni még
Tükrömbe jaj sokszor néztem
Fél pofával jár a Hold
Hiányzó fele lent a táj
Nem jár vissza aki holt
Élő már hozzám nem talál
Fáról a csönd alma hull
Fa sincs: nagy volt lélegzetem
Tetőn amíg legurul
Szívem és a földet lesem
Édes minden babona
Félelmemben nincsen titok
Jelenemből nincs hova
Múltam és jövőm rég tudott
Fél pofával jár a Hold
Törött fent a Göncöl rúdja
Hány néma száj – itt dalolt
Homokkal már beomolva
Nem élni majd meghalni
Kellett ide visszajönnöm
Ahol új nincsen s talmi
Osztoznom gyöngyön göröngyön
Úgy rémlik ígértél. Vagy csak félreértettem.
Öröknek hinni semmit se szabad. Mert ott voltál.
Amikor lázam volt. Amikor féltem. Amikor… Mindig.
Megfejthetetlen mosolyok. Ott voltál. Most meg már csak beleálmodlak.
A tavaszba. A hétköznapokba. Mert nekem már sosem vagy. Se itt
se máshol. Ugyanonnan indultunk. Én tőled. Nem ugyanoda
értünk. Természetellenes. Hogy te és nem én. Neked fontosabb más, mint nekem. Semmi
sincs nélküled. Esetlen örök szeretet. Olyan szeretet, amely
után minden langyos. Hova hullik az élet?
Nem vádolok. Csak az emlékek. Azok szúrnak.
Meg az ígéretek. Talán csak képzeltem őket.
Áruló miként lesz, ki a kezdet volt?
Nincs kinek elmondani. Elveszítettem.
Pedig azt hittem, örök. Messze tőled még most is fázom.
Mert semmi sincs nélküled.
volna, de megint szembejött,
piszkos arcú nincstelen szerda délután.
Léptei alatt nyári utcapor,
szatyraiban múlt lötyög, pár liter jövő,
száz hónap nadrágján zsíros hajnalok.
Száradt ráncaiban szürke ősz,
fák hajában szűrt tavasz,
szemeiben meztelen vitorláshalak.
Kint töltött éjszakán így húztak el nyarak
utakon egymás után piszkos légkörön.
Forgalom ordított virrasztó bokrok mögött
most aludttejben fürdik a cirózisos nap.
Idő megáll ahogy állnak utcabútorok
eltaposott a város mint kormos csikknyomot.
Gúnyoltátok és üldöztétek.
Mély megvetésben fürdettétek
– félelmetektől porzott az út.
Kínoztátok és megöltétek.
Ma vérén kúszva követnétek
– aljas bűnökön trónol a múlt.
szárnyvonalon
kísértetvonat vergődik
a párálló völgyben
ablaka átsüt
a virradat fényén
látom a csodát
a szakadozó ködben
vársz
megérkeztem
( … ) … aki nem volt
tevőleges’ – részese
- csupán … elszenvedője -
… a közös ( ségi ) – bűn ( ök ) nek …
- s mivel nem is pártolta … a … -
utóbb … kirekesztetett
( …… ) … akik nem voltak
tevőleges’ – részesei
- csupán … elszenvedői -
… a közös ( ségi ) – bűn ( ök ) nek …
- s mivel nem is pártolták … a … -
utóbb … kirekeszttettek
Beskatulyáztak.
Erre az összefélcelt dobozra,
próbáltam alakot rajzolni.
Sablont nehéz volt találni.
Főleg a családban.
Emberek százai körvonalazódtak
előttem. Képtelen voltam
fantom-alakjukat felvenni.
Nem illetek rám.
Nem illettem az összképbe.
Végül magamat rajzoltam le,
és vágtam ki, ebből
a karton-létből.
Félre tekintő szemükben,
kétdimenziós maradtam.
Akárhogy fordultam,
átnéztek rajtam.
Kék-piros szemüveget kaptak,
hogy lássanak. Hogy észre vegyenek.
A családi vitrinben
meg van még a doboz
a kivágott alakommal.
És ti még mindig
a hátoldalon díszelegtek
sablonra várva.
(Balatonszárszó)
talán tékozló tenger is eljön
talán még színéreszárad könnyig
összeszorított opál szemhatár
talán elhagyott csigaházakba
beköltöznek sunyi csillagrákok
talán szófércén nem feslik tovább
mi végesvégleg elhasadt ma már.
talán megkerül ami elveszett
talán óvni tanulnak kőfalak
önnön árnyékukból égrenőve
talán már kiköthet légóceán
végetlenjét úszó felleghajó
talán kapudísznek éppen elég
vasszögrózsás most és mindörökre.
*
…talán tenger is itt lesz ezegyszer
kisdedszelíd kacsázókövekkel.
Szavak futnak a semmibe
a papoknak talán még van hite
mások hitét a hit gyalázza
vágott virágnak törött váza
Vágyak néznek a végtelenbe
mintha ott minden rendbe lenne
epedve várnak egy mosolyra
könnyeket fájón visszafojtva
Érintés indul két irányból
érzéstől fűtve és hiánytól
boldog mosolynak leszek fogja
szívet tetovál mellkasomba
A tér amely talán
a mába szédül
az út amely
magányom érleli
a kéz melyből
a simogatás édes
s ma büszkeségből
magát kéreti
a csend
ha rázuhan
az asztalomra
a láng
amely melegét
érleli
Számon lakat. Diktált gondolat.
Szabálytalan így. Szabályos úgy.
Mérföldkövek, hipp-hopp, gurulnak.
A falon innen, s a falon túl.
Ide-odatartozás.
Mankó. Topogás. Helyben járás.
Úgy tűnik, hogy a sorban állok.
Szabadság! Visító viszolygás!
Tán Istenre, csodára várok!
Ide-odatartozás.
Fátyol mögött homályos Tükrök.
Szemem Isten-fénye halovány.
Köröket futok, mindhiába!
Mélyen szunnyad az érzésdugvány.
Ide-odatartozás.
2018.01.16.
a délutáni jégeső
itt sátoroz és kárt okoz
most csönd csöpög
és sár motoz
és itt a semmi bársonyoz
csak foltra folt
és hűlt helyén
lám itt riszál e vélemény
a sárcipőnyi félelem
mi ott se volt de itt terem
e vad viharnyi délután
így okkupál a nincsemen
*Első közlés
Lement a nap-forgalom.
A csillár nem remeg.
Az üres asztal körött csak
egy légy zümmög.
Az ablakpárkányoknál
éj-gyerekek gyűlnek...
hallom mind... köszönnek...
a csillagok alatt lassan
látható lesz, az éj.
Mozdulj meg, csillár!
Térj magadhoz, asztal!
Nem érdekelsz, te légy...
kegyelmezz, Isten...
állítsd meg az időt,
ma ne legyen éj.
Hang legyen, és zavar!
A sötétben fáj a szem.
Bántja az álom: út...
a végén Semmi.
Maradjon nappal.
Maradjon, éljen, az élet...
nyomja el, ha azt kiabálom:
Félek... és nincs menedék.
/Bicske, 2018. június 25./
Pénteki esők, lomha délután
Homlokhely-pára az ablak hidegén
Szólni kéne, elmondani kéne
de „te vagy aki csinálhat valamit és nem én”
Elmondani kéne, ha nem cérna volna
ha nem selyem volna, elmondani kéne!
A hold befonta lucskos hollóhaját
most valószerűtlen, nincsen semmi fénye
Üveg szilánkol, vörös festékbe márt
én kiköpök egy alant sétáló alakra
csak te maradtál megint, Bárdos Deák!
Megy a Kontroll végtelenre rakva...
a némaság még otthonos
szobái vannak nagy lakás
ablaka nincs de tengerre
néz belőle a kiábrándulás
padlója recseg boldogan
ha sétára indulsz ágyadig 
a szép fehér falak között
tizenkét ember álmodik
alszik a kisfiú nyitott
száján az álma elcsorog
finnyásan kóstolgatják a
felzümmögő angyalok
alszik a férfi karja lóg
erős lenne de nincs kinek
lerúg párnát és takarót
a levegőért is megfizet
szipog az anya a teste vas
bőre zománc öklendezik
nagy a pocak de üres a has
megszüli magát ha engedik
A tombolás után
csönd nyugalmától
ments meg engem, Uram!
Hogy magam baját
tovább ne osszam,
segíts meg engem, Uram!
Hogy selejtes sejtjeim békéjét
ne rontásban találjam,
segíts meg engem, Uram!
Hogy fuldokló dühöm
hurokká másnak ne tágítsam,
segíts meg engem, Uram!
A tombolás utáni
csönd nyugalmától
ments meg engem, Uram!
A messzeség
kék lángtükör.
Égő tűzkard
árnyékot öl.
Belenyugvó
a nyári táj,
bármi múlik,
akármi fáj.
Csend-híd alatt
vízcsík siet,
villant ezüst
pikkelyeket.
Mezőn virág,
s virágmező,
elszunnyadó,
felébredő,
Elmém hátsó traktusában
kiállítást nyitott a Mindenható –
a falakon fura, fakó képek.
Mind werkfotó egy tétova lélek
zagyva útkereséseiről.
Mondd, Jóuram – botlásaimnál
volt csak kéznél kamera?
Majd hetven éve annak, hogy a tollamat félre dobtam,
félve az élettől, arcom a hideg föld alá fúrtam;
azóta nem írtam verset, azóta nem vonyítottam,
szorongó lelkemmel, zúgó egek fenekén lapultam.
Megcáfolni nem akartam, nem is tudtam a végemet,
hogy legyen beszédtémája majd, a dolgos tömegeknek;
azóta nem tartottam a fénybe a mindenségemet,
kezeim az írástól most is, tehetetlenül remegnek.
Persze egy viszály sem tartott bennem sohasem szünetet,
és az életemmel nem is egyszer vetettem már számot;
hiszen a kínjaimból a jövőm még meg nem született,
várva a jó szavakat, a kenyeret, -a szabadságot.
Másként lenne praktikus
hordani a súlyokat,
a terheket, az átkokat.
Másként, mégis ugyanúgy.
Vádlód soha nem leszek,
de sokszor leszek hű tanúd.
Másként lenne érdemes
érezni, hogy miért kevés,
a menny, a föld, a térnyerés.
A fontosság nem lényeges,
célba ér a kósza hang,
a bárány néha nem kezes.
Körbejár a kőpohár,
látomásom arctalan,
a hiány mindig hangtalan,
sosem tudod mi az ár.
Bölcsőt fon a némaság,
a sors ruhát bont. Testre vár.
- Apám emlékére -
Kifeszítve itt
"jurópa "közepén
azért vigyázz
istenedre
szólj hozzá
kérjed - tereld
tartsa föléd
ernyőjét
ha zivatar
kerget s lélek
nélküli szelek
üldöznek ott
hol nincsen
kegyelem sem
áldás - hitetlen
ott minden
és pénzre hajt
a pénz is
nyugodj békében
feltámadtál
megfestetlen kép színei
virág sóhaja üres vázában
nem kóstolt étel íze a szájban
félbehagyott mozdulat esteledő szobában
mondd meg hát eljössz-e és meddig maradsz
ismerős ízt adsz-e a létnek
adod-e színeid a megfestetlen képnek
velem leszel-e esteledő szobában
amikor azt a félbehagyott mozdulatot befejezem
Vagytok fivéreim, nővéreim:
kopogtatók a holnap kapuján,
vigasz, mikor megrogyó térdein
bűnbánatot mormol a délután.
Vagytok éjszakám varázslatában
a mondák győzni induló hőse,
kit gyermeklélekként társul vágytam,
mert nagyon kell a rossz legyőzése.
Vagytok sorsot sarjadó reggelem:
belőletek nő lombom, gyümölcsöm,
törzsemet az ágak közt meglelem
’s csillagszemű juhászaként őrzöm.
Emlékezve Mohácsra, Aradra:
búsult lelketeket támogatnám
pásztorbotként, hímesre faragva,
vert szíveteket hajtsátok reám,
hogy e százszor alázott hazában
kit meghagytak, egynek maradhasson
a testvérlét falanxába állva:
összetartozást emelve pajzson.
Vereckénél az út folyók völgyébe tér,
erre vitte népét a hős Árpád vezér,
a választott népet, kit Isten elhívott
s a turul röptével rendben irányított.
Megmutatá néki az Ígéret földjét,
a Kárpátok ölében Kánaán mezejét,
hol virágok nőnek még a mocsárban is,
s gazdag termőföldet rejt a réti tövis.
S adta néki Istvánt, a bölcs államférfit,
erős békevágyát, okos intelmeit,
aki felvéve a keresztség szentségét,
példásan munkálta népe istenhitét.
Mert e népet Isten, biz´ nagyon szerette,
bőtermő mezőkre méltán rávezette,
s ha már idehozta, úgy őt meg is védte,
tatár,oszmán vésztől bizony megmentette.
Fejszével, körömmel, foggal,
várva százszárnyú szeretőre,
ki tombol vérembe rejtőzve,
szuronnyal és bronz fokossal,
arca arcomra égetve,
nevét homlokomra savazza,
nincs helyem ebben a világban,
örökké tegnapra várakozásban,
tántorgok perc peremére,
már csak a jelenben élek,
mint lelőni való vadállat,
kormos lelkemre kozmál a bánat,
felszakadnak varak, évek.
Vérben úszó szárcsa mondja:
Isten hozott a pokolba.
„felzúg a vers és egekbe emel”Kapui Ágota emlékére
Június 19-én az M1 déli híradóját nézve rossz érzésekkel észleltem a futócsík figyelmeztető jelzését, miszerint a 405-ös út Újhartyán és Nyáregyháza közötti szakaszán közlekedési baleset miatt teljes útzár van. Rögtön arra gondoltam, hogy a baleseti helyszín túlságosan közel van hozzánk és a szerencsétlenségnek dabasi érintettjei is lehetnek. Baljós előérzetem sajnos beigazolódott, a következő másfél órában két sokkolóan döbbenetes tartalmú telefont kaptam. Ezek számos ellentmondást tartalmaztak, de abban mindkettő megegyezett, hogy a baleset következtében kedves közös ismerősünk, Kapui Ágota költőnő a helyszínen meghalt.
Magányos vagy? Ne bánd, te árva fűz,
Ki bomlott hajjal állsz a víz felett,
S üres karokkal meredsz ég felé,
Mert elhagyott már minden leveled.
Sóhajt, suhogtat, míg cibál a szél,
S vígan fütyül a téli táj felett:
– Nem vagy kivétel. Vannak társaid. –
Te itt fakadtál: itt van a helyed.
Te itt fakadtál mostoha rögön,
Megtépdesett, mosódó partokon.
Napfényes, cifra ég alá került
Talán a többi, gazdagabb rokon.
Van társad tán, kit sorsa többre vett,
S virul nyesett part kőfalán belül.
Te partot kötsz csak, fészket rejtegetsz,
S itt állsz továbbra is – rendületlenül.
Te partot kötsz csak, fészket rejtegetsz,
S csak állsz, mint őr, ki őrhelyén kitart.
Téged is itt köt gyökered… Ne bánd!
Szívére zár az omló Tarca-part.
Fut, zúg a Vág.
Holdfény remeg a csillanó habon.
És a zengő, szilaj ütemben
A bércek örök lelkét hallgatom.
Száz mérföldnyire,
Valahonnan, tán a Krivánról
Omló szikla görgött a mélybe.
Megtört csöppek ezüst tengere
Kavargott a visszhangos éjbe’.
A parton álltam.
A rét holdfényes bársonyára
Felhők hímeztek barna foltot.
Halk, fehér csönd terült a vízre…
Csak én hallottam, valahol messze
A Vág jajongva fölsikoltott.
Este… Utcák és terek és házak
és völgyek és hegyek
Hol vagy?
Én felgyújtott élő és égő, világító fáklya
bontom a sötétet
Hol vagy?
Oh fák és kövek, segítsetek és kiabáljátok,
Oh hegyek és völgyek, segítsetek és visszahangozzátok:
„Hol vagy?”
Utcák és terek és házak
mindmegannyi ábra
néma
ablak és ablak, de egyik sem Téged megmutató
ajtó és ajtó, de egyik sem Tereád nyíló
és mennyi kapu!
Hát ég és föld között semmi más nincsen csak börtön?
Néha jön egy-egy ember és kérdez és beszél.
Beszél, de miért és minek?
Hát nem látja, hogy égek?
Hogy nem láthatom őt,
mert már csak Téged láthatlak minden szem tükrén.
Az élet-óra ingája vagyok.
Két zökkenőm: az ágy és íróasztal.
Se túl, se innen nincs utam tovább,
Be kell érnem e kurta arasszal
Minden lépésem: tompa kettyenés
Valahol mélyrül, titkos belőlrül,
Kimérten hajszol kegyetlen erő,
Ha egy nap lejárt, újra, előlrül! –
Az idő halad. Szabom a percet, –
Halott lengésem mást hajt előre,
Felém? Figyelő szem sohasem téved,
Nem rám vigyáznak, hanem az időre!
Régen?… Halk hangú csoda szerkezet,
– Hogyha órákba szedtem a percet,
Acélos zengéssel el-elmuzsikált
Vigaszos valcert, lágy menüettet.
Ma?… Oda a kedv, romlott a verkli…
Ha betelt egy nap – aggódó gondtul,
Riadt féléstől, hogy lejár a rugó, –
Tompa búgással bús éjfél kondul…
A dédapám még törte a szót
S két part között küzdés volt élte.
Szláv álmodónak lassú vére
Birkózott benne a varázzsal,
Mely örökségét hordta, tépte.
A nagyapámban elpihentek
A vádoló és sajgó harcok.
Az oltott ág bimbókat hajtott
S a fakult múltat úgy őrizte,
Mint kontár a művészi rajzot.
Az apám már bevert gyökér volt,
A bűvölet egy röghöz fonta,
S ha titkos vágás, vagy goromba
Ütés rezgett nemzetén végig,
Dühhel szikrázott magyar volta.
Ő tőle kaptam magyarságom,
Mely el nem nyűtt akarat telje
Elkanyarog az idegenbe
Bezárt szívekhez medret ásva,
De vize tiszta itt eredve.
Már minden történetünk befejezve
lezárva minden tartózkodó részlet
tisztázatlan mozzanat
félreérhető csend
leejtett szeretetmorzsa
már becsukva minden ablak
lesütött tekintet
zavarba ejtő próbálkozás
marad a nagy befejezettség
az elmúlás kerek egésze
táguló lyuk az agyonhordott zoknin
sóhajtás a keskeny tűfokán
Hommage á’ Kapui Ágota
Ismerte a napnak csendjét, és a felhők mélabúját,
hogy a vágyvirágok és a csókok, hogy fakadnak fájva;
magára öltve nap mint nap, a veszteségei súlyát,
míg az idő gyorsvonatként, rőt fényt villantott a tájra.
Igyekezett feltárni a lelke minden kis rejtekét,
megtartani a bizalmát, mindig az ősi erényben;
fekete ménként zúzva szét, félelmei vastag jegét,
lábujjhegyen dudorászva dalait, az ablaknyi fényben.
Tudta milyen a gondolat, ha ajtaján csendben zörget,
hogy milyen a víz, ha útját a kövön át is kivájja;
remélve hogy lerázza majd, válláról a(z ólom)nehéz földet,
hogy rá ne rozsdásodjanak a fémpénzek, szemhéjára.
A téglakerítés tetején
hajnalba öltözik a szél,
láthatatlan kezekkel
túrja fürtjeit a sarjadó nap
fénysarlói között.
Csak az ember áll egyedül,
aprón, kimondhatatlanul,
s ha mégis egyszer szól
ajkáról áradat sodor,
láng nyelve erdőt gyújt.
Tekintete bár homályos,
ő földet ás s kincsre vár
lankadatlanul.
Az égre néz s szól felfelé,
ásójára dőlve haraggal!
Végül egyre mélyebb csendbe ér
arca simul, ökle lassan kifeszül,
magvakat szór és suttogja:
- Isten zokogjon áldást rád!
Élete kút, s fiai isznak belőle,
elfárad dühe a vihart learatta,
az ég ajtajához menekül szíve
s barázdákon dobbanva térdre hull.
Derékszögben hajlik el
a panelház teteje,
belesimul a szürke,
elmosódó égbe.
Kinézek az ablakon.
A fenyőfa ága beleszúr
Margó néni szemébe,
lesi a szomszédokat.
Véres szemgolyó
a nap felettünk.
a madár
tekintete rég a levegőben hasít
mielőtt szárnyát kiterjeszti
és fordítva
röptében is ragaszkodik a földhöz
célját meglátva
te
csukott szemmel türelmesen erőlködsz
csukott szárnyakkal
próbálok levegőt venni csak
azért hogy lássam két belégzés
között van e térfogat beli különbség
mikor meglátlak és ha nincs tudjam
már a látványod sem tölti be azt az
űrt amit a kilégzés során az üres
mellkasban már régóta érzek
Legszívesebben burokban tartanálak.
A burok megvéd.
Engem.
Tőled.
Csak néznél onnan szépen kifelé.
És nem hallanám, mit mondasz.
Tegnap különben is
nem szerettelek harminc percig.
Aztán megint.
Szedres, 2018. május 20.
híg fényben szellőznek gyolcsok
dajkálja sebeit égbolt
s kell bírnom emléksereggel
hisz vekkerben mind mi rég volt.
árnyék páráll s föld alól sok
diólevélszagú reggel.
lidérces sarlóhold alatt
vonaglik szabad akarat.
fönn kátyút mélyülő utak
már szertetékozolt irány
s csak holnappá porladó dal
eloldott csillag mindahány.
vagyok s álmom engem kutat
tükörcsöndes angyalokkal.
Fehér lapokra
álmodom magányom
s kezemből kiesik a toll-
viharban viaskodom
duzzadó erekkel
s mint jó gazda
veszekszem haragos vizekkel
szememben ég
a lázas ismeretlen
és felépítem napjaim
a kínálkozó ismeretben-
míg kilépek a sötét
éjszakából
utamból elviharzik
a belátható távol.
Ott, ahol a fák égig érnek,
sétálok a csend tengerében.
Hallgatom idők üzeneteit,
évgyűrűk körtánc ringatásait,
ágak között a suhanó ájert.
Néha-néha egy-egy madár reppen.
Távolban halk tárogató szól.
A lélek felhorkan álmából
ózon dús békesség szigetén.
Friss forrás fut a gyökerek között.
Szomjam oltani elé lehajlok,
térdre rogyok, mint Isten előtt.
Nyomokat látok, űzött vadakét,
odú-barlangból futnak szerteszét,
béke szigetén felbolydult méhkasként
zizegve zúgnak a lehullt levelek.
Spórák sóhajtanak újabb reményt.
Ágak között az eget kémlelem:
Hát itt vagy Istenem! Itt vagy velem!
Távolban halk tárogató szól.
A lélek felhorkan álmából,
sétálok a csend tengerében
ózon dús békesség szigeten.
2018.06.21.
Ma fegyverrel verték szívemet,
Reccsent a pitvara hangosan.
Ború takarta a színeket,
Lelkem kalandozott álmosan.
Mert ők úgy hívják ezt, hogy lagzi,
De a pokol tornáca volt az.
A bánatom, ő az, ki fekszi
Ágyamat és nő benne a gaz.
Ma még pompásabb volt ez a gaz,
A lelkem kiszolgáltatott volt.
A lagzi: sok képmutató az,
Ki benne megfordul, és a holt,
Én, szívem szívének a lelke
Megpattant egy pár óra alatt.
Az ős, bölcs telkemnek a telke
Omol és énem ronggyá szakad.
Dicsértessék az Emberek közt,
Kik oly jó mulatnak s csak vannak.
Oly sátáni mosoly ez szemközt,
Maguk után álszentet hagynak.
jegenye lándzsák fodrozódnak a parti vizeken,
az esti gyors zakatolása nekem az időt jelezte,
ott állok Szárszón, csuromvizesen,
mellúszásom az előbb még a Balatont felezte
egy üres csónak pórázán ring,
evezőszárnyai utat bontanak majd,
most izgatottan lebeg, cuppog,
tükrének a nádas is odasóhajt
itt valahogy közelebb van az ég,
látom, ahogy a felhő Badacsony kúpjának nekiront,
létező része vagy a nagy egésznek,
alig karnyújtásnyira a horizont
Homogén vándor a mellékutakon
konzekvens keresést föl nem adhatom
nem adom föl hogy legyek és lehessek
hogy nem kellenek már álcázott szennyek
pofámba hazudott hírek és vad tények
nem vagyok gyáva de gyártóktól félek
miként félek a tegnapi hitektől –
látok már mindent égből és gödörből
-Apámnak-
Már nem emel
és nem lök el magától
a megbékélés
homlokon simít
és kézfején
a foltokat a zápor
lemossa majd
a kor pigmentjeit
én siratom
már mintha holnap volna
pedig a mában
néha láthatom
még üldögél
mint karszékének foglya
az arca ívén
ott a fájdalom
még tart a váll
és gerincét a vénség
nem törte meg
a fején glória
a két szemén
már ott az égi kékség
és várja őt
az Úrnak jó fia
Magányom határán
fátylamat leterítem
csend ölel
halkan dúdoló szelek
szárnyaira fekszem
csukott szemmel
eljátszom halálom
édes ízébe
fojtom bánatom
értetlen tekintetek elől
menekülök
szépségemet nem adom
kufároknak
nem tehetem
elhagyom otthonom
elrejtőzöm
a fenevad elől
add rám a hajnal
csipkeköntösét
vakuló csillagok
idején
amikor a kövek nem mozdulnak
és a csend párás narkotikum
simíts
markolj
ízlelj
mint a szót
vagy keserű eszpresszót
míg el nem húzódom
akár szemről a szemhéj
s csipkeköntösöm
elemészti a fény
vándorfelhőkre
bízom verseim
hadd olvassák
messzi vidéken is
nem baj ha hamar
szertefoszlanak
könnyet
nem hullat
értük
senki sem
Ők átlátnak ezeken a fehér héjakon, ezeken a köd-hagymarétegeken. Folyton figyelnek engem. Hallom a suttogásukat, amikor súrlódik a kabátom ujja. Rólam beszélnek, de ha teljesen csendben maradok, azonnal elhallgatnak, hogy ne érthessem, amit mondanak. A kontúrjaik sose rajzolódnak ki a homályból. Ha elindulok feléjük, tartják a távot, le ne lepleződjenek. Persze csupán mindig pár lépésnyire vannak. Bele kéne hajítanom egy követ a ködbe, hogy szétszaladjanak. Egy akkora követ, mint a fejem, azt kéne odarepíteni közéjük! Félek, ezzel átlépném a határt, felbosszantanám őket, és közelebb jönnének, belépve a láthatóság gyűrűjébe. Látnám őket, tudnám, hogy nem tévedtem, nem csaltak meg az érzékeim, amikor a saját mocorgásom zajában felismertem a hangjukat, hogy nem csupán az én játszadozásom, ábrándozásom, az én kelletlen, bizarr szórakozásom ez. Semmi kétség nem maradna, semmi önámító biztonságérzet. Könyörgöm, Istenem, szálljon föl ez a sűrű köd! Ők nem léteznek a napsütésben.
