Tóth Gyula: Lelketlenkedő

Ez lehetne akár
egy disztópikus végrendelkezés
lelketlen summázata is!
A történet így végződik.
Egy felnőtt ember
testének több mint 60%-a víz,
így elmondható:
vízből lettünk,
vízzé leszünk,
és csontból,
és húsból,
és bőrből,
és vérből,
és porrá…

Megrázkódik a test,
mikor 21 gramm tévképzet
a légüres égnek ered
s beáll az agyhalál,
a lélek már nem hezitál,
csak hulla merevvé avanzsál.
Ilyen az istentagadó végállomás,
vagy majdnem teljesen ilyen,
míg el nem rohad zsíros föld alatt,
vagy kemencében omlik porrá…
az most divatos…
vagy keselyűk gyomrában
égbe temetkezik.

Mindenképp lelketlen,
ahogy rideg csontja megtöretik,
a hajdan elevennek,
s hűtőházak fiókjában
várja sorstalan sorsát,
(mint elhagyott kredencek lomja)
a lebomló anyag iszonyatát…
és csontból,
és húsból,
és bőrből,
és vérből,
és porrá…
és 21 gramm
emészthetetlen szaggá;
téveszmék
és ’’szellemes” fotók
a megmérhetetlen csodáról.

Az elfolyósodott testszövetek
tápláló földcsomói;
hajtincsek,
rovarok,
csontok,
körmök
vigasztalan göröngyei,
a lelketlenkedő élet nyomai:
Miért hiányzik, többé ami nincs?
Miért nincs az, ami egykor volt?

Varga Rudolf: VÉGLEG ELFELEDNI

Merengve álomba
szenderülni,
az
volna jó. Szűrt
fényben álmélkodva
nézni,
lombosodik
az
igazi világ,
a
zöld
menedék.
Aztán, mint
barlangbabújt
vén
medvék,
végleg elfeledni,
mi volt
a
lét,
az
elkoszlott
földi ajándék.

Dupka György: Vajon mások lennénk?

A fakeresztes, fatengelyes
Világból szökve jöttünk,
A bebalzsamozott századok
Véres bóják mögöttünk.

Illanó perc-képünket
Elhantolják a mord tegnapok,
És véges életünk fölött
A Nap nélkülünk tovább ragyog

…Szent álmunk felé araszolunk…
S változnak a holdszakok;
Vad ős-szomjtól még lángol ajkunk,
Vajon mások lennénk most?

Füzesi Magda: Anyám

Gyakran elnézem két kezét:
miattunk szántja annyi ránc.
Napjai hullnak szerteszét,
mint rossz fazékról a zománc.
Reggel rohan, a munka vár,
este kertben toporog.
A küzdésben hol a határ,
nem tudja. Annyi a dolog!
Nagymamát őrzi délelőtt,
Délután óvja lányomat,
s mert megnyergeli az időt,
őt szolgálja a virradat.
Sorsomról számvetést csinál,
bánatomra is gondja van.
Az én világom körbejár,
s minden napom haszontalan.

S. Benedek András: Verbőc

Nyár van, délidő,
A temető kapuja kitárva.
A sövény bokrait
Egy közönyös kecske rágja.
Porlad az egyetlen sírkő,
Az elhagyott törvény-tábla.
Ez a nulla kilométer,
Innen indult az út
Amerikába.

Sáfáry László: Most hazamegyek

Az apám elbocsátott tisztviselő,
messze, a jó öreg hegyek oltalmában él.
Én csak gondolatban járhatok most arra,
puhán és láthatatlanul,
mint a napmeleg,
de látom anyámat,
látom kis családunk
és látom apámat is kevés barátja közt.
Rólam beszélnek éppen,
hogy micsoda verseket írok,
hogyan gondolkozom,
hol van a rím és hol van a tradíció!
Az apám félig büszkén
és félig restelkedve szól:
hiszen fiatal még,
ki forr még, kiforr,
próbálja mentegetni túl

Vári Fábián László: A tenger nevében

Mohog a Tisza,
hallgat a harang.
Miért is beszélne félre?
Csak a megkötött,
magára hagyott
barom bődül az égre.
Tudjuk a dolgunk,
menekülünk.
Hoz a víz új ínséget,
s viszi a búzát,
viszi a bort,
viszi a békességet.
Harmadnap óta
tenger e táj,
s a béke követe késik.
Valami eltört,
valami fáj.
Szakadjon most már végig!
Mint szakadt az ín,
szakadt a gát, és szakadt
a szívből az átok.
De úgy tért vissza,
mint bumeráng,
lecsapva reánk
és rátok.
Mosolyodj el már
egyszer, Uram
adj testemre
patyolat inget.
Szégyen, hogy
háborgatják a halak
földben lakó eleinket.
Küldjetek zsákot
meg homokot
és katonát,
ti régi királyok,
mert fejünkre ülve
szemünk bogarát
vájják már a sirályok,
kik megszálltak minket,
a vizeket látván.
Jöttek a vízhordó
fellegek hátán,
jöttek az árral,
a felduzzadt éren.

Jöttek a nagyságos
tenger nevében.

Gaál Áron: Alanyaim, állítmányaimmal…

Alanyaim, Állítmányaimmal
Felkerekedtek egy Vasárnapon,
S kikarikáztak Tárgyaimhoz, a házhoz
Hol a Jelzőtlen Határozók türelmetlenül
Várták őket, mert már összesereglett
Egytagú és Kéttagú szavak
Körülkerítve ékezetekkel
Vitatkoztak a kertben, a vén fák alatt
A versről, sorokról és jelentésekről
Állítmányaim, Alanyaimra néztek
És keresni kezdték a Főszabályt,
Mitől bevezetéssé válnak az Íróban érvek,
Gondolatok, s élettel telik meg a tárgyalás.
„Rendet tenni, de azonnal és végleg’”
- Kiabálták a Felkiáltójelek.
„Kérdezni, csak a jó kérdés a lényeg”
- Hajladoztak a Kérdőjelek.
A Mássalhangzók összemarakodtak,
A Magánhangzók, mint idegenek,
Önmagukban egy szólamban énekeltek
S a Kettősponttal szemben szót emeltek
Míg az Idézőjelnek meleg mosoly jutott…
Alanyaim, Állítmányaimra néztek legott
S bár egyre csak ingatták betűfejüket…
Az elközelgő vacsoraestre megbékültek,
S végre az egynyelvű sereg csak arra várt,
Hogy „érkezzen meg már” a Három Pont –
NAVÉGRE! „Itt vannak hát” szólt az Író…
S az Égen lámpát gyújtottak a Csillagok.

Jagos István Róbert: Monológ

Mint gyermek, ki unatkozik:
agyagból játékot csinálsz,
majd rálehelsz - akár a hit,
engedelemmel él tovább.

Eret festesz agyaghúsba,
és csontot rágsz a bőr alá,
mellkasába fészkelődve
elsuttogsz tán minden szabályt.

Mondják, jóra teremtetted,
Uram, azt a maréknyi húst.
Mégis, ha úgy dobban kedve,
kerékbe tör, karóba húz.

Mert olyan az, mint a gyermek.
Hol sír, hol neveti magát.
Szakadékba löki - ha kell -
játékát vagy épp önmagát.

Sárból lettem egykor én is.
Ma a bitang - Engedetlen.
Akit egykor karodra tettél,
s lettem élve élhetetlen.

Vajon melyikünknek dobog
jobban? Válasz nincs - nem felelsz.
Rajtad áll, hogy ha jő a nap,
letaszítasz vagy felemelsz.

(látod?)
Különös dolog ez a szív,
miként a bordák mögött ül.
Amíg a tiéd tajtékzik,
addig az enyém szelídül.

2015

Kapui Ágota: Az idő foglyai

Egy mozdulat s kihullunk e világból
rostál az jelen lankadatlanul
mint liszthalom mit vár a föld kovásza
az omló test humusszá alakul.
A lázas lélek száz viadalában
az ifjúság volt minden fegyverünk
de ránk rontott az idő armadája,
évek hadát kergette ellenünk
s az elme fénye nem lobbant már lángot
minden mi volt most csendben elköszön
a közöny szürke könyörtelen strázsa
uralkodik az elnyűtt ösztönön.
A tények hada foglyul ejti lelkünk
tiltakozásnak helye nem lehet,
ha fejet hajtunk idő pallosának,
légy gyöngéd hozzánk, kegyes átmenet!

2016

Kányádi Sándor: Szelíd fohász

szelíd fohász az én fohászom
félig könyörgés félig hála
hogy nem juttattál s ezután se
juttass engemet szégyenfára

de eljut-e az én fohászom
eljuthat-e vajon tehozzád
útjaidat úton útfélen
szertartások barikádozzák

nem marad-e sziklára hullt
magokként vajon terméketlen
mit egy hosszú életen át
a jövendőnek elvetettem

tudom sokat eltékozoltam
abból mit rám bíztál sokat
de azért ne tagadd meg tőlem
holtomban se áldásodat

2001

Szervác József: Mi fájna?

Mi fájna itt, e fűtött februárban?
Ez már talán az igazi aranykor,
a félelem csak odakinn bitangol,
talán egy másik Európában.

(Itt béke van, kis inkubátorokban
kis koraszülött népek és fölöttük
bölcs és túltáplált felcserek dekákat
s pulzust mérnek és majd megvitatják,
melyik kire hasonlít. S Európa elszánt
fattyai kalkulálják, melyiknek mennyi
kenyér és mennyi bomba kell majd.)

Mi fájna itt, e laktató vadonban?
Ez már talán a tejjel-mézzel ország,
a bánatot csak másutt porciózzák,
talán egy másik Magyarhonban.

(Hazányi járókában szanaszét nép,
kicsit koravén s többnyire
munkáskülsejű és többnyire parasztos,
és olykor ő sem tudja, és olykor semmit,
hogy hova viszi a vonat, de vasárnap
este csomagol, és hogy miért, de a kocsmába
bemegy, hogy kinek, de mindig adóssága
van, s pontosan kimutatható, hánynak
autója, hánynak gyomorfekélye.)

Mi fájna itt, a fájdalom kihalt.
Élünk ítélet s amnesztia nélkül.
Életeinkből katedrális épül,
halálunkból szemérmes vádirat.

Albert Zsolt: Arany és salak

Kilábalunk, ha lassan is, hátunk mögött
elmosódott tegnap, megfertőzött sziget.
Tiszta arany alig marad az emlékezetben.
Kint a fény higanypatak, szétfutva terül.
Igyekszik mindenfelé az utcák gyengülő
pulzusú érhálózatán. Sebesen.

Ahogy mi is, sérülten, vért folyatva haladunk,
mert itt még nem járt a halál ennyire mélyen.
És most köszönés nélkül megy el. Várakozás.
Állunk, gyűrött térképtekercsekre hasonlítva.
Isten terve ránk van írva, de szemünkben
a salaktól, nehezen olvasunk egymásban.

B. Mihály Csilla: Isten áldjon!

Megvárni nem volt módod,
nem kellett volna óvnod
se bútól, sem panasztól,
remélem, nem haragszol.
 
Hű szíved Isten áldja,
elégett, mint a máglya,
siettem, úgy találtam
halálos, mély halálban.
 
Nem szóltál, nem jajongtál,
jó voltál, jobb a jobbnál,
tested már rég a földé,
szeretlek mindörökké!

Czipott György: (.)jól van

.tested itt-ott
fölfeslik akárha
átokroncsolt
átmenetikabát

.kapaszkodj össze
kezeiddel

.kell erő még
lámpát lekapcsolni is

.kortyolj még szurtos
csillagközidőből
ősten már
kiküldte kutyáit

.kettőspontok hűlnek
zárt szemhéj alá

.jól van

Deák Mór: KARIKA

a nap arany karikáját
hajtottam át a réten bottal
még a kiskacsák is csodálták
hogyan kergetem ballal jobbal

kurjongattam és fölzavartam
mindenkit aki mindig alszik
a felhők zavarodottan
figyelték hogy a nap nincs itt

de hát hogyan is lehetne
amikor énvelem játszik
beletuszkolom a zsebembe
nehéz és lelóg a bokámig

kiéget és ki éget kit
én a holddal soha nem játszom
csak azzal ami megvakít
azzal látok jól a világon

Dóczi Székely Gábor: Szeretetből jár

Zöld erdőben, zöld mezőben
Lakik egy madár.
Zöld a szárnya, kék a lába,
Jaj, be gyöngyön jár.
 
Nap fényében, könnyűségben
Megmerítkezni.
Föld sarából és porából
Nincs kit tegezni.
 
Szembe nézni, dacban lenni
Nehézkedéssel.
Égbe szállni, elröpülni…
Soha ne késs el.
 
Madár leszek, veled szállok
Föl, az Istenhez.
Üveghegyen innen és túl
Csak ő fémjelez.
 
Kihunyt réten, holt erdőben
Gubbaszt az ember.
Lelke kéklik, szíve zöldell,
Ha fölmenni mer.
 
Zöld erdőben, zöld mezőben
Tanít egy madár.
Zöld a szárnya, kék a lába…
Szeretetből jár.

Fülöp Kálmán: Kezünk fogja…

Rég elhervadtak
a rózsák,szirmai
szétszóródtak.
s a reggeli harmat
pírján a színek
muzsikálnak-

csendes liturgia
a kezdet,s bár
vihart ígérnek
a szomorú felhők

a derengés hullámain
hamisan
kergetőznek
a csökönyös percek-

a nappal arcára
vissza tér a mosoly,
és félelmeink ködén
kezünk fogja az Úr.

Kónya Gábor Jeromos: Kerestelek

nappal és éjszaka
mint kopót a vér szaga
úgy hajtott a vágy
láttam száz halált
de az örökélet
vésett tenyerembe ráncot
s mikor már elvesztettem
a lángot a homlokom mögött
már csak az ösztönök
dübörögtek

kerestelek

égen s mélyen a föld alatt
lágyívű dombokon
tengereken - némán mint a hal
megküzdöttem a sivataggal
voltam ott ahol a magam fajta
csak balga vendég lehet
néhány hitvány pillanatra
és én aki már jártam
mindahány világban
sehol sem leltelek

kerestelek

vassal tollal szikével kézben
vágtam eret húst inat
omlottak előttem
rejtélyes sejtfalak
élve s holtan is boncoltalak
és hol csontig metszett késem
elvesztem egy üres miérten
bár nem tört meg kór
és nem fájt a seb
lábon hordtam ki pestised

kerestelek

száz Istent imádtam miattad
és tagadtam meg érted
harcoltam hamis csillagok alatt
néztem ahogy
templomom leégett
és a szent bálványokból
miként lesz salak
csak azért éltem millió évet
hogy egy szó süljön a számra:
hiába
kerestelek

Kalász István: Magyar-német ballada telefonra

Apa üdvözöl
Anya kórházban
Anya jobban van
Vittem neki süteményt
Tiszta ruhát adtam rá
Ma felment a láza
Apa üdvözöl
Anya jobban van
Ma kérdezett utánad
A pénzt megkaptuk
Anya este rosszul lett
Az utolsó órában is kérdezett utánad

Kardos M. Zsöte: Végül

Alkonyodom.
Vörösen csorduló fényem
elhagyott szavakba botlik,
sóhajokba, melyekből nem lett semmi,
gyászba, mit százszor legyőztem,
gondolatba mely nő, hív és felejt.
Nem minden volt kiábrándító,
akadt hűség, hála és bizonyosság,
szép szerelmek, boldog órák,
nem kísértett az örök vereség.

Vívódásomban gyönge és erős,
a halál nem több mint veszteni,
vagy hizlalni a kínt, nem túl hosszú,
ha enyhíti tudat, soraimmal kaszaboltam
bűnt is, savas méregből megmentőn
hangzott néhány melódiám.

Szépség bújik fénylő és sötét pillanatba,
szóba és szeretetbe akartam önteni,
ahogy végtelen röptű madár
párjának dalolja bizonyítékul az égen,
hogy minden hangjában neki mesél.

Sok tél fagyát, és nyár hőjét hordtam,
melyek barázdáit bőrömön viselem,
kacagó és síró lelkem ide kötözött,
most mégis egyre távolabbról nézem,
hogy hullanak mosolyok homályba,
léptem nincs többé, a végtelenbe értem.
Alkonyodom.

Kemecsei Gyöngyi: Volna

Játszhattunk volna
fáradt történetet.
Megszokott ölelés
lehetnék neked.
Ismerős betűkkel
írnánk át sokezer lapot,
mesélnének rólunk
ócska hétköznapok.
De nem hívtál és
én nem mentem veled.
Feltételes mondat lettél
a reggeli kávém felett.
Állóképpé meredt
az első pillanat.
Vágyat nem koptat
elképzelt mozdulat.
Eltettük magunknak
az örök kezdetet,
így maradtunk érintetlenek.
Lennék tévedés,
hogy már ne őrizzelek.

Lackfi János: Első megfordulás

Amikor először a hátamra fordultam,
megijedtem,
mert az egész világ
elbillent körülöttem,
és belebukfencezett
a semmibe,
de aztán elterültem,
mint egy kisbéka,
és láttam,
hogy anya meg apa
ugrándoznak meg tapsolnak
meg hujhujoznak,
mint az indiánok,
bár akkor még nem tudtam,
mik azok az indiánok,
de már tudtam,
mi a vidámság,
és anya szerint
akkorát vigyorogtam,
hogy azon a mosolyon
hintázott fél óráig
az egész szoba.

M. Karácsonyi Bea: Ködös, deres

Tél van, alumínium idő,
pont úgy hersen bennünk a magány,
ahogy égbolt alacsony tető,
és az ember hópehelyparány.

Úgy vágyunk egy fűtött szobára,
puha takaróra, teára,
és biztonság karjában lenni,
kuckózott könyves ideára.

Szerelem írja magát, regény
születik meg elménkben, havas
hegyekben víkend, kabin faház,
és csak ránk váró izmos pasas.

Ilyen a tél, ábrándos, álmos,
kemény, deres, ködös vastündér,
és rénszarvasos illékonyság,
minden kéményen keresztülfér.

Mécs Károly: Fogadalom

Szerelemre nem, de létre kelt
a vélt való. Rosszra lelt magad.
Mit elkövetsz a társadért, vagy ellene,
intelem. Vétek hibádat tennéd a világra,
világnak mondanád: minden hiába,
de nem hibás, ha fojtod piába agyad,
s a lelked, míg ártatlan tiszták
lépteid vigyázzák, hogy el ne ess!
Ideje lenne, vagy úgy legyen, ne vess
követ, ha Te nem vagy a jó, szeress!
Ha jobban, mint tenmagad, igaz lehetsz
Mégis, ha vér is cseppen, legyen tiéd!
Úr! Ne aggódj, a szó képletes.
Nem végzetes, mit végzetre hívtál, kiírtál
törvényt, hogy fogadjuk az örvényt,
ha elmerül benne igaz valónk, az önkényt
tekintve tiszta igaznak hisszük a rosszat!
Nem Hozzád a fohász, „Adj erőt!”
Adj, hogy úgy legyek, s leszek, akarom!
Tiltja mindenem, nincs fogadalom!
De van, bent a tiszta csendben hagyom
voltom, mi voltam, belőle a rosszat,
kicsi gyarló, ha marad, legyen!
Életem, kedvesem vagy, mint isten,
élet, végzet te vagy, etetsz, ölelsz,
ha vittem terheket, te vetted el felét.
Köszönet mindezért!
Hiszem: Jó leszek, jobb a régnél,
Derül, vagy hal, a holnapi évnél.

Müller Péter Sziámi: Ismered azt…

ismered azt, mikor piszkos a szappan
ismered azt, mikor berepül a denevér
ismered azt, mikor véres a paplan
van az a nap, mikor akármi belefér

ismered azt, mikor kész van a kávéd
benne a tartós laktózmentes
ismered azt, mikor kiderül, hogy savanyú
ez az a nap, mikor átver a hentes

ismered, azt is ismered,
mikor leköp téged az a kisgyerek, aki te voltál, mielőtt felnőttél
mielőtt beszűkült az a belső tér
ahol az igazi játékok zajlanak
ahol nem hoz bajt a nap
az a sok kajla nap, amilyen a mai

ismered azt, mikor elkap a rendőr
mert messzire mentél a kutyáddal
ismered azt, hogy a nagyi megrémül
mert durván szédül és furán hall

ismered azt is közelről, sajnos
amikor a koporsón dörren a rög
ismered azt, mikor négyszögesednek
váratlanul az örök körök

ismered, azt is ismered,
mikor leköp téged az a kisgyerek, aki te voltál, mielőtt felnőttél
mielőtt beszűkült az a belső tér
ahol az igazi játékok zajlanak
ahol nem hoz bajt a nap
az a sok kajla nap, amilyen a mai

ismered azért elég jól azt is
mikor a félelmedre rácáfol a praxis
jól sül el minden egész nap néha
a város csendes, a telefon néma

néma a telefon, aztán ha mégis
felcseng, az hív csak, aki ismer
ismered te is, meg ismered azt is
aki, ha nem hív, nagy öröm a kiskert

ismered, azt is ismered,
mikor leköp téged az a kisgyerek, aki te voltál, mielőtt felnőttél
mielőtt beszűkült az a belső tér
ahol az igazi játékok zajlanak
ahol nem hoz bajt a nap
az a sok kajla nap, amilyen a mai

Paál Marcell Hesperus: Türelem

.
Várt az Isten arra,
hogy istenné váljon,
s várt benne
a világ képlete,
majd kibomlott,
és szétfeszült,
és felfénylett
a mindenség szeme.
.
Várt a teremtés
az Isten kebelén,
várt a plazmaránc,
hogy ősanyag legyen,
várt a lélek is, majd
átívelt a lét szűk résein,
mérhetetlen lassan,
mégis hirtelen.
.
A magok türelmét
akarom, melyek
sivár földbe estek,
de dacolva a szikkadt,
porladó halállal,
új kalásszá lettek.
.
Az apák türelmét akarom,
akik sápadva nyelik mérgeik,
bennük bár fúlt harag munkál,
ám maguk okolják előbb,
semmint véreik, s a kezük
nem üt, inkább imákat formál.
.
Az anyák türelmét akarom,
akik derűsen várnak,
megfoghatatlan csoda
búvó gyermekük,
mégis ismerős,
mint évszakok a fáknak.
.
Várok,
mint anyák:
csöndes, gömbölyű derűben,
.
mint apák:
gyors haragjukat messze bocsájtva,
.
mint magok:
a földből kibújva, egyszerűen,
.
mint a teremtés Isten végszavára.
.
Mint az Isten… Néha önmagára.

Pápay Eszter: Értem egészen

Hiába, látod:
csak másban moshattam meg arcomat.
Benned, ki testvérként tűrted
hogy lázas eszmékbe oltott alkonyat
s piruló hajnal hajába fonjalak;
a sorssal várandósan,
csönd-sóvár csillagok alatt
éjből szűrt habok közt hajózva
bátyámként szólítottalak,
tenyerem vonalát követve,
szavak titkos tornyába bújva
önként hajolva mélységbe,
ismeretlen túlra,
poklokra hullott fátylamért
omló párkányról ugrani készen –

s te értem voltál tisztító forrás.
Értem egészen.

Pethes Mária: A város fényei

szürke öltönyben szendereg a park
bogarak álmát melengeti a magokban
türelmetlenség feszül gyökeret akarnak
ereszteni a szabadságba de még tétlen
az idő csak a szél játszik egy újsággal
amiről leáztak a gyalázat hírei az eső
értelmet keres a zuhogásban csonka
mondatokat nyel a csatorna a város
álmában terjeszkedik határán túl emel
házakat amik körbevesznek egy szív
alakú teret és valami énekesmadár
megszeretteti a földdel az eget

kicsordul Isten szeméből a táj
üvegszilánkokat csillogtat a föld
lustán görbül a horizont a város
fénye szárnyas vadlovakat hív elő
a Tó hullámaiból tollak havaznak
madárrá változnak a szél álarcokat
osztogat az ingázóknak hadd játsszanak
színházast hogy rátaláljanak koronájukra
hadd higgyék hogy királyi módon
szabadon lélegeznek

mielőtt a költő bejárja az emlékezés
aknamezőit önvédelemre alkalmas
szavakat kap Istentől titkos útinaplóját
és a petárdák villámlásával íriszébe
égetett újévi köszöntéseket elolvassák
a csillagok látnak egy szóvégi Y-lándzsán
fennakadt összetett mondatot

a hajnal leltárba veszi az írásjeleket
úgyis felszívja a végtelen a várost
a madárrá varázsolt hópelyhek légi-
folyosóját a házakkal körbeölelt szív
alakú teret ingázók álmából a szabad
lélegzetet és a költő életkorát
aztán a halogatás és mindenek
fölött áll aléltan liheg az idő mint
hatalmas húsevő virág a talán-ra zárja
szirmát az űzött remény a város fölé
csillagok hálóját feszíti az ég
a tájra rádől a némaság oszlopa
január van boldogasszony hava

Putnoki Béla: Világ épül

...meleg volt nagyon, forróság ...
majd hideg - a fagy megfagyott,
majd tíz sivatag bújt elő,
végül a Tenger ránkcsapott!

- bár imádkoztak a hívek
s minden pap tépte köntösét
hiába sírt ki hitt s ki nem
- Isten bezárta a szivét!

kulcsát eldobta talán
itt őrzik halak s delfinek...
Ő , új világokat épít:
mindenkinek... vagy senkinek!

- hátra se néz... sok a munka!
mögötte oson a Sátán
s a Halál...! amit épít, azt
rögtön szétverik - lám, már

ők is tudták: nem az számít
ami volt - hanem ami van
s méginkább az... ami lesz majd,
amit most épít a "tulaj" !

a legtöbb múlt, hát így veszik
kárba: vak építés után-
célzott rombolás! ki belát
a messzi jövőbe netán ...

annak tudni kell: miért fut
az idő, mért az árulás?!
s, hogy a vakhit kölyke minden
ármányság és gonoszkodás... !

Radnai István: Tetszhalottak ébredése

gazdátlan évek libasorban
kivárták sorsukat
gazdátlan rendek a kaszáló testén
élettelenül élnek érnek
a vágyak profán csordája kérődzik
hálás a jászol már
hűvös éjek altatója
a megváltás kisdedként ma születik
kiérdemeltem megszenvedetten
két kar kulcsolódik imára nyakamon
egymásnak könyörgünk röpimákban
kék ablakok a homlok felhőjében
mohó hajnaloktól nem kímélve
a csillagok esetlegessége menekül

Rajki Rita: Idegenmagány

Nincs magány,
csak néha
Öreg kabátban,
Idegen ember érkezik
hozzánk.
Dohos molylepte
lélek,
Ki
Leül ott kint a hallban,
Ahogy a régi filmeken
Az uraknál szokták
mert hisz
a megkeresésben,
Míg mi bent,
fekszünk összekuporodva
embrió tesben,
Ő szivarra gyújt,
Majd,
megsárgult
folyóiratban
olvassa
Emlékeink.

Szabó Lajos: Számok

Egyes és Kettes
közös padban ülnek az iskolában
Egyes szerelmes Kettesbe
Kettes sejti ezt
de úgy tesz mintha...
Egyes mindig próbál Kettes kedvére tenni
például kihegyezi
Kettes színes ceruzáit
és
gondosan visszahelyezi
őket a helyükre
mindig ugyanúgy
hosszúság szerint
és olyankor talán arra gondol
ahogy kinéz
a csipke függönyön keresztül
az udvarra
hogy ez vajon mi
szerelem
talán valami más
biztos hogy az
de mi van ha még sem
néha olyan furcsa minden...

Szentjánosi Csaba: Munkahelyi vers 3.

Lemész a hőközpontba,
nézed a csöveket,
forróak, lázasak, mégis
egyikük sem beteg.

Leparkol a füzet az asztalon,
4-óránként vezeted,
a toll-kardántengelyén,
egy egész világ forog veled.

Aztán liftezel kicsit,
dugattyúként ég és föld között,
King Konggá válsz az épület tetején,
a munka idáig üldözött.

Aztán megint csövek, kazánok,
egymáshoz hajló karok,
kicsit átölelnek engem is,
amíg rabszolgájuk vagyok.

A szél csendesen megsimogat,
besüt rám a Nap,
felébredt ősemberként állok,
egy idegen világ alatt.

Szilágyi Ferenc Hubart: Virrasztó varázslat

Lángoló láthatár
üszkein fény alél,
domb mögül, völgy ölén,
álmosan kél a szél.

Nesztelen szürke árny
fák között jár vakon,
megpihen, s messze száll
bőregér szárnyakon.

Holdleány-kedvesem
vissza, mint szent tekint,
bűvöl és bájolog,
pőre szép melle kint.

Hangosan zúg a vér
szívüreg rejtekén,
bár szaván ingatag
csáberőt sejtek én.

Esti csend – éji hang,
talmi fény-vonzalom
álmain ébredés,
hunyni nem vonz alom.

Ott a tó fodra int,
s reszketeg ring a nád,
itt az ég szórja rám
millió csillagát.

Tímea Gulisio: Szégyen

Mellettem alszik.
Nem velem.
Most jól megnézem,
Milyen is egy gonosz ember.
Hogy melyik testrészén látszik.
Szép.
Lehunyja szemét,
Így rejtve marad elvetemült tekintete.
Az orra nemes ívű.
A szája érzéki.
Egészében nézve fáradt,
Szomorú arc.
(Biztos a rosszaság viselte meg.)
Kilátszik a kulcscsontja.
A karját két ujjal átérni.
(Talán a belső pokol emészti el.)
Azok a finom kis erek.
Vázára rajzolt madárka.
(És vázával már öltek.)

Reggel még mindig élek.
Eltűnt.
Elpárolgott, mint ördög a szenteltvíztől.
Vagy simán lelépett.
Halkan nyit ajtót.
Reggelit hozott:
Vajas pirítóst főtt tojással, tejeskávéval.
- Te már ettél? – kérdezem.
- Még nem.
- Milyen szép bögre.
- Én festettem rá a tulipánt.
- Milyen finom a tojás,
Pont, ahogy szeretem,
Se kemény, se lágy.
- A gyerek is így eszi.
- Mennem kell – mondom.
- Csomagolok valamit.
- Nem, köszi.
- Gyere máskor is.
- Jó.
És rohanok végig a téli utcán.
Nincs elég hideg,
Hogy lehűtse szégyenemet.

Tóth Gyula: Velem csalta meg

A k. betűs jelzővel is kezdhetném,
vagy főnévvé is emelkedhetne,
egyértelműen megfeleltethetővé,
adekváttá,
ha tudnám, ha érteném,
mikortól az minden nő
és hogy minden férfi disznó,
-ez tiszta sor-
de nem minden disznó férfi.
Sajátos aforizma,
talán bölcsebb
már nem is leszek,
de velem csalta meg
és nála nem volt jobb numera soha…
-hadd higgye!
Persze, egy ájulás közeli állapotig
fokozott élmény,
mennyire képes visszaadni
a szerelem mámorító
hullám érzetét?
-az önfeledt lebegést,
vagy az önfeledt zuhanást.
Legalább annyira,
mint amennyire a pénz boldogít.
Igen, bentley-vel megtanulni
landolni a hídról,
stílszerű ellenvélemény.

Velem csalta meg,
miért is ne?
És néha tisztára mosogatta
életem,
ruháim, kanalam, késem
és tisztára nyalogatta
gondolataim.
Felfoghatta volna,
hogy képtelen vagyok szeretni,
hiába lihegte, szagolta,
markolva
párnám, paplanom,
rég elfogyott minden bizalom,
mint templombordák közül
az isteni irgalom.

Valek Tünde: Események sodrásában a kis ember, aki megáll és szólni mer 2021.01.06.

Egy kiteljesedő hurrikán közepében állok
És ott a Rettenet belsejében, várok, kiáltok
Idilli, napmosolyos csendben, valami nincs rendben
Hányinger környékez, és egyszer csak, a csillár kileng
Petrinja mélye üzen: Budapest, pestisre ügyelj!
Áldassék az embert Teremtő! Ó, áldott Vízkereszt!
Megkapta az ember a választás felelősségét
És a névtelen, oktalan tömeg elsöprő többségét
Mennyivel könnyebb egy zajos buliban kábulatba esni
Oldódni, sodródni, mindig a mást keresni
Dacosan maszkot nem hordani senkivel nem törődve
Türelmetlen másság arctalansága mögé rejtőzve
Hol van már az érték, mi a határtalanra mértéket szab?
Hol van a tisztelet, mely jár elődnek, társnak, utódnak?
Írástudók felelőssége mára megkopott
Lehet minden vásári, csúsztatott, viszonylagos
Isten túlvilági ígéretei helyett jöjjön, most
Hatalom, restség, csalás, kábító, imádott Mammon!
Óh, Arany Borjú! Ebül szerzett jószág, ebül vész el!
De addig pusztul, sok ártatlan, jóhiszemű ember!
Mert hangos a Hitetlen, Reménytelen, Gyűlöletes
Halk szavú, akit éltet a Hit, Remény és Szeretet
Egy nagy vihar kellős közepében, mégis fogadom:
Hitem Istenben, a Hazában, Családomban megtartom
Életem árán is, az utolsó létpillanatig
Mert oly jó élni, magyarul, gondolkodni, s beszélni!
S ha mind ezt, meg nem tarthatom, e Földön élni, nincs okom
Mivé lettél, te nagyreményű emberiség, rázkódj!
Ébredj, térj vissza létedben az igaz emberséghez!

Varga Rudolf: AZTÁN SZÉP CSENDBEN

Azon a vasárnap
délelőttön,
mise után
a
torony árnyékában
Bertalan
Máriát
meglátta s megkívánta.
Elment
a
Mária
apjához. Megkérte
a
lány kezét.
Isten, ember előtt
feleségül vette.
Megfogantam
én.

Dedinszky Erika: Légúr

nagy messze küldtél
nem térek többé vissza

ön-törzsem köré tekertél
tüdőm lapos tarisznya

csak a szemem mint a tükör
csak az idő mint a futó víz

1980

Flórián Tibor: Virágszirom

Legyen a neved mától Virágszirom,
s hajolj fölém, mikor versemet írom!
Ha rám száll súlyosan a gond, légy velem,
te légy patakom és tengerem!
Fogj föl, ha botlom s a földre hanyatlom!
Édes szavadon át anyámat hallom.
Legyen a neved mától Virágszirom,
s ígérem: minden versem Néked írom!

Négyesy Irén: Mert fáradt vagy…

Mert fáradt vagy pihenj meg nálam
egy pohár borral oltom szomjadat,
kenyeret, sót találsz a tálban
és tüzet is még a hamu alatt.

Légy hozzám gyengéd és megértő
kincseket csak a szívemben keress –
ajkam neked altató mesét sző,
ágyam friss füvektől fűszeres.

Ha felébredsz szőlővel kínállak,
patak vizében mosom arcodat
s eltitkolom, hogy szeretlek én –

elfordulok, hogy ne lásd a vágyam,
ne lásd a könnyemet, ahogyan fakad –
igazgyöngy lesz szemem szögletén.

1980

Kisjókai Erzsébet: Havasi béke

Más itt a csend, mint lenn, a völgyben,
hol alvó város szendereg
s zárt ablak rejt fojtott sikolyt,
átkot s hol csók és könny pereg.

Itt nincs titok, mert tárt karokkal
tekint az erdő égre fel,
hólepte bérc ormára csepp
felleg könnyű fátylat lehel.

Szikla nem néz sziklát irigyen,
nincs fa, mely fát pusztítni kész,
ezer gyökér fonódik egybe:
sok láncba-font testvéri kéz.

Várakozóbb, mélyebb a csend itt,
a holdnak angyalarca van,
áhítat leng a hegytetőn,
hol Isten lépked hangtalan.

Kiss Ferencné Forgon Margit: Remény

Míg remény van,
élet is van.
Az életnek
értelme van!

Minden múló,
nem állandó;
változik a
rossz és a jó.

Ha van hited,
reménységed,
a bajokat
legyőzheted!

1971

Gaál Áron: Kell, hogy szeresd…!

Kell, hogy szeresd a versemet,
úgy szeresd, mint engemet,
mint bennem szerelmedet,
ölelésedben létemet,
mint létemben a lelkedet!

Kell, hogy szeresd a szavaim,
szavaiddal, hogy beborítsd,
szavaid közé szorítsd,
nyelveddel megmámorítsd,
ajkaiddal bátorítsd,
nem baj, ha elkárhozik!

Kell, hogy szeresd a könnyeim,
virágaid megöntözik,
nyakadat körbe gyöngyözik,
bennük a tenger csöppjei,
a Mindenség mély csöndjei!

kell, hogy szeresd a csöndjeim,
benne hallgatnak csöndjeid,
benne alszanak álmaid,
valósulnak meg vágyaid,
ki belőlük görgeti
neked a verset itt, a rím!

Jagos István Róbert: Ködbe szálltam

Ködbe szálltam.
Tejfehér sóhaj kövezi utam
Éltem végén járva,
az agy új dolgokat kutat.

Veszett angyalok szárnyalását,
Isten dühödt lánc-csörgetését,
hófehér ördög lányos mosolyának
véres cseppenését.
Sziklák porladását,
Kihunyó csillagok megbékélt énekét,
homlok mögött bujkáló
szemérmes felettes ént.

Ködbe szálltam.

Kapui Ágota: Két személyes névmás

Két személyes névmás
egyik te másik én
kik egymás mellett ülnek
a világ peremén
egy állítással szemben
egy örök tagadás
egy perlekedő száj és
a konok hallgatás
így lesznek ők egésszé
két félből egy anyag
mint mesteri tenyérben
kancsóvá gyúrt agyag
egy asszony és egy férfi
két kőkemény dió
egy megfejtetlen rejtély
miért hogy élni jó
egy igen és egy nem
épp te és éppen én
két osztozkodó senki
az Isten kenyerén

Kányádi Sándor: Dokumentumlíra

ifjonti dühvel arról
rigmusoltam hogy aratatlan a
búza s lábon szárad a fű
meg-megcecegtek engemet akkoriban
és piros kis plajbászaikkal
mint a kollégiumi számtan-
tanárunk szokása volt csak-maguk-
ismerte jeleket róttak nevem elé
lábon szárad a fű és aratatlan a
búza most is sose
reméltem volna hogy emberöltőnyi
halhatatlanság jusson néhai
rigmusaimnak és
hogy ama titkos jeleket se
radírozza ki senki a
nevem elől

1989

Szervác József: Margit!

Egy boncasztalra készülsz, ha velem.
Magam már kötésig kitárva.
Forrhatlan sebeim előtted
megannyi csapda. S már hiába
jössz akár az ég felől,
felém fordított arccal, jól vigyázz.
Ha míg ingembe öltözöl,
halálaimba költözöl.

* * *

A szerelem mint fantom-
fájás az amputáltban,
kóvályog bennem.
Mintha elestem
volna egy semmi harcon,
s ha elém állsz, csak mint vigyázzban
holmi fedetlen fejű tél
zúzmarás emlékművinél.

Albert Zsolt: Viharnapló

Egy fülhallgató választ el a sötétségtől,
amin végtelenített nappalok szólnak.
Ha átjön a fény a folyón és felmelegít,
leülhet mellettem egy langyos kőre.
Majd elevezhet tovább, hátrahagyva
hangbokrokat és egy öregedő testet,
aki épp felolvas egy vihar emlékeiből.
Meghallgathat, vagy csak átlapoz
amíg végre partot ér fejemben a zaj
és a hópelyhek megértően rámfagynak.
Mielőtt kristályossá válik ereimben a vér
és a félelem, mint az acél szúrna belülről.
A nap lemerül, buborékba zárul minden elem,
a tüskék kottát karcolnak a kidőlt fákra.
Ha valaki még ébren marad, énekelje el
elalvás előtt a végtelennek hitt nappalokat.