Száz éve, talán ezer,
keresem, ami elveszett:
Testvérben érzésrendszert.
Érdek-törvény diktál, nevet,
ezt meg ezt lehet,
az ajtók jelszóra nyílnak,
pusmogó hierarchia
az úr.
S látod, neked nem jutott,
felhők fölött az ég,
magyarázatot zúg a szél,
csak ezt meg ezt lehet,
kizsigerelt gondolat
az úr.
S mégis mindig vesztes
sokaság, kuss-jusson, osztozik,
hinned kell, ez így jó!
Magyarázatot zúg a szél.
Száz éve, talán ezer,
hallgatnom kel.
2020.07.19.
Én tudom, hogy nem Te vagy!
Én tudom, nem Te vagy a Társadalom.
Azt is tudom, hogy Ő, Te vagy, nagyon.
Tudom, élek semmibe, s Te is, ha hagyom.
Ha tudom, Te leszek kicsit, és elveszek.
Elveszel Magadban, mit agyadban
ruházni vágyott a sors, vagy ösztön,
Mert teremtettünk, teremtettünk rögtön,
mikor szabadulni a rögtől vágytunk…vágytunk.
Előtted való, igéző idők, ki lenni akarnál.
Hagyjál, s ha mondod, takarnál sebeket.
A TEREMTÉS ELVÉGEZTE DOLGÁT!
Tied legyen, hogy átvedd hatalmát!
Átvedd Angyalom! Csak magadért, s kit szeretsz!
Lehetsz bármi, világgá is mehetsz,
mint tettem én anno, de most szeretsz!
Halnék, ha éppen, de nem vehetsz
sorsot újat, múlhat bármi, csak akarj!
A többit én Istentől megkérem, felejtsd,
mit zsenge élted benned teherré nevelt!
Én áldozom magamat, mert másom sem vagyon,
Szerető, bizalmi életoltárodon!
titkos hegedűkkel érkezik az ősz
szellő hátán morcos menedék
mély kabátzsebéből vékony sál lifeg
ráér elővenni
nem szükséges még
lopva csókolóznak apró sóhajok
ködhártyán úszik egy madár
messzi végtelenben levél oldalog
látod
elmúlik a nyár
Kietlen bennem a köröttem,
mert lehet, hogy vannak kint,
de nem érzek senkit sem bent,
édenemben mégis angyalok
várnak, váratnak, altatnak,
egyáltalán vannak. Vannak!
Kilincshez ér,
lábat töröl
és halkan benyit.
Nem szól,
de ért.
A vállamhoz ér,
majd puhán
rám simítja
édes bilincseit.
Igen.
Ő az.
A boldogság.
Ahogy csendben megérkezik.
a mart takarásában róka óvakodik
egy rigó megkiabálja
szájában szürke tollruhás madár
talán idei fácántyúk tapasztalatlan
lábai megrándulnak mintha futna
az erdőszélen süldők visongnak
a fiatalosból méltatlankodó horkantások
talán az a legendás remete kan
kit ma a szóróra várnak
a magaslesen terepmintás gúnyájú vadász
kezében kopottas kukker kacsintgat
bíbor napot nyel el lassan a kökényes
mint hárászkendő borul az est a tájra
nekibátorodik a konda nekibátorodik
tülekedés csámcsogást visítás
fordul az esti szellő
riadót fújnak a kocák csülkök dobognak
holdfény karol a csöndbe a dráma elmarad
Fény csorog, finom por szitál,
a délutáni langy árnyak közé
a felső ablakokból
arany oszlopot emel
távozóban a nyár.
Lefegyverezve állok,
ez egy csendekké hasadt,
tétova óra.
Ereimben óvatosan fordul a vér,
figyelmem rebbenő madár,
meg-megül a válladon.
(más akarok lenni,
csatába menni a szerelmedért)
Hiába tudom, hogy indulni kellene,
„légy fegyelmezett”,
idebenn valami tombol, szaggat
és felsistereg, ahogy képzeletem a
bőrödhöz ér.
Azt mondom, nem hiszek,
mégis katedrálist ölelnek köréd a
fémszagú falak,
szempilládon szelíden megül,
ismétli magát a nap.
A rádióból zene kúszik lábam elé,
mélabús taktusa a
göröngyös betonon botlik, kanyarog,
elvesztettem az összes istent,
ne is legyen meg egy se,
miközben valahol biztos vannak,
mint az olajfoltos zugokban megbúvó,
már indokolatlan, leesett csavarok.
Fáradt vagy, mégis mesélsz,
én leengedett karokkal a kezedről
álmodom,
(mert nem csak a szemed)
(és nem csak a szád)
hogy hozzám ér, és ujjaddal
ívet rajzolsz a nyakamon.
Én már gyújtottam meg lángot.
El is oltogattam.
Félszáz szép karácsonyt
magam mögött hagytam.
Voltam csendes éjben
angyalok barátja,
fázó testvéremnek
ölelő kabátja.
Festettem szivárványt
sáros utak felett,
viseltem Hold-fátylat
Nap-korona helyett.
Jártam mesék mélyén
csoda-rengetegben,
csalódtam már csókban,
korban, emberekben.
Daloltam csönd-hangon,
világok közt szálltam
fénybe suhogtattam
láthatatlan szárnyam.
Voltam varázs-szavak
néma temetője,
csak a csillagoknak
igaz szeretője.
Magamra álmodom
minden szép napom
Azt a félénk vallomást
amit szemedben látni véltem
tegnap délután
Magamra álmodom
minden érintésedet
azt is ami meg sem esett
Mint vigasztaló ölelést
a legtisztább ingedet
és lágyan erezett kezed
mely ökölbe zárja
mostanában a régi tüzet
Ma én szeretnék minden
szavak tudója lenni
Rád teríteném a legszebbeket
hogy azt a kevés áldásos percet
viszonozzam e kallódó éjjelen
de oly messze vagy az ágy túloldalán
mint árvízzel elzárt sziget
„már majdnem élek – rutinná lesz, amit már nem tudok
a tévedéseim – talán az mind vagyok –”
Petz György: A láthatatlan ember
ruha vagyok s alatta meztelen
fényem is megkopott
alattam s felettem
a víztükrön koppannak a csillagok
a parton állok örökké mint a fák
kivág az idő vagy elnyel napra nap
de addig az élet nem aláz
vak ágaim a víz fölé kihajlanak
vagy tévednék ez már a másvilág
nem álom volt az éjjel a sötét
lelkem testet hazudni kíván
kocsmát melyben felhajtja sörét
közhely hogy mezítlen érkezel
és tested eltakarítani a koporsó megfelel
Valahogy úgy szeretek,
ahogy ti nem,
nekem a szép
az elérhetetlen,
nekem a vágy
az beteljesületlen,
ahogy ott a régi filmeken.
Valahogy úgy akarok
ahogy ti nem,
melankolikusan
és csendesen,
a szívemmel
galamb pósta üzen,
és egy délibáb lebeg velem.
Odakint most este lett,
esti Isten felnevet,
velem vigad magányosan
különcködik álmosan.
Valahogy úgy gondolok
ahogy ti nem,
ami távol él, az jó nekem
közelre többé nem engedem
velem vétkezik a végtelen.
Azt mondtad, elmégy messzire
de onnam egy tapodtat sem tovább.
Pedig vezettek volna autópályák,
és légifolyosók tovább.
Tudod, én ott vártam volna rád.
Bősz északi szél szaggatja
a fák vitorláit,
ágai borzongva hajladoznak
a zöld tengeren.
A tikkadt nyárban
hűsül az erdő,
tombol az orkán
a gyökerek is beleroppannak !
Ablakomból szemlélem
az égi színjátékot
a természet tombolását
a teremtői akarat erejét…..
A fák egyenes gerinccel
dacolnak a zivatarral,
mélyen meghajolnak,
majd újra felegyenesednek….
Ágárbocai a fák lombjába
kapaszkodva derekasan vívnak csatát
a vad zivatarral …...ilyenkor nyár idején….
ámulva kémlelem az eget….
Majd lassan elül az ijesztő színjáték…..
kikandikál a Nap…...újra vakítón perzsel,
a levegő tele van szerelemmel,
mint májusban - Kikelet idején….
- 2020 forró nyarában
Dobókocka pöttyök nélkül.
Pengéjét vesztette kés.
Ki maradhat talpon végül?
Csupasz csont a feledés.
Magvam szétszórtam a porban.
Hazug vágy vagy, semmi más.
Harminc ezüstpénzért szóltam.
Elfogyott az áldomás.
Feltörekvő árnyékember.
Mennyi kell, hogy jobban élj?
Ne rám sandíts görbe szemmel,
önmagad vagy nagy veszély.
Kettévágott kenderhurok.
Hajókötélen a tű.
Legyünk áldott magzatburok,
nagyregényben egy betű.
Legyünk feláldozott jelen.
Kapcsok gyűrött lapokon.
Kiforgatott történelem,
elhanyagolt vérrokon.
Legyünk, aki nincsen soha.
Atomokban nyers erő.
Kedves szavú, szép mostoha,
ronggyá mosott keszkenő.
Voltunk sárba ásott verem.
Elrozsdásodott kerék.
Borospince szőlőhegyen,
paprikában töltelék.
Voltunk szekér, voltunk hintó.
Kalitkában papagáj.
Zsarátnokként fel-felizzó
betartatlan jogszabály.
Ki ítél, ha nem lesz bírád?
Ki fest újabb mintákat?
Visszahulló, bősz hamis vád
rabszolgaként fellázad.
Kanyarog a bátrak útja.
Egy tisztáson véget ér.
Előbújt a holdunk újra.
Nézd, a hajad hófehér.
Szenyán Zoltán: Ráncaim
Apró homok szemek,
megannyi érdes szellemek,
születtek, mikor ide születtem,
s ha innét is mennem kell,
hidd el, kell,
kell...
szellemeim is semmivé lesznek,
míg jelen vagyunk, össze tartozunk,
akaratlanul is egyek vagyunk;
tapadnak rám mind, mind, mind...
rajtam,- rút nyomot hagynak,
mély árkokat karcolnak
ahogy egyre fogynak,
időmből időt lopnak,
s mégsem bánom,
korom nem tagadom,
minden ránc a jó barátom,
földön, ha már megadatott,
stabilan, két lábbal járok, látok,
látom reggelente a felkelő Napot,
látom az eljövendő holnapot...
amiben én is,
amiben Ti is, benne vagytok,
- s ez mégsem átok!
... várok rátok.
Kürt
szól megint?
trombita?
vagy csak
csavarintos szél
süvít álmaink vérszagú
romjai fölött?
a
gyász fölött, hol
sebláz sajog, feketevaros
pernye szitál, bordáink közt
gennyez, fekélylik
valami
mély döfés, valami
alattomos vágás, valami
tályogos ámítás. Indulunk-e
valaha még a becsapottak
hadjáratába, tébolydájába?
Mennyi,
mennyi eldobált emlék!
nem ünnep.
-- nincs is tolongás.
a rózsa-szájú hajnal bolondkás’
részegség után
elcsavargott bennem Budán,
míg én Pestre mentem.
történt, ami történt.
úgy érzem, azt hiszem
-- magamra leltem.
a Margit-hídról néztem
a vízen, a lelkem, a tört fényt…
csak kicsit maradtam.
míg e képből holdat haraptam
s bár láttam, hogy alattam
egy holt világ tüze ragyog vissza
s a hegyek alá gyűrődik a város.
a képlet immár tiszta:
-- vagyok!
nem hülye,
-- magányos.
Keveset szólt. Ritkán beszéltünk. Inkább
az erdőt járta. S éltünk sodrának
csendes őre volt.
Elbabrált egy-egy szemzett ággal,
frissen oltott csemetefával bajoskodott,
míg megfogant.
A vad, ha erdők csendjét verte,
ős szenvedélyét feltüzelte: kürtjébe
fújva jelt adott.
Kürtszótól lázba jött a falka,
a sűrű mélyét felkavarta, s nem
tévesztett célt fegyvere.
E táj volt sorsa. Életének
ágbogas fája itt, a Végek táján
vert szívós gyökeret.
Büszke, erős törzsű fa volt ő.
Keményen állt egy emberöltő alatt,
földjével összeforrva.
E földön púposodik most a sírja.
S már csak az esőmosta kriptarács
lehet ma vértje.
Az elborult népek tisztultabb vágyait:
költők lázálmait kiáltja szó ma itt.
Az Éjben hívom a halottan
bátrabbakat! Ez ájult korban
csak ők virrasztanak,
s csillagként izzanak
a Lelkiismeret helyett,
mely, mint pusztába elvetett
szó egykor, úgy tűnt el a Földön
nagy messzeségbe fúlva. S öltsön
mindnyájunkba ma újra testet
az Istenember – e bús este –,
ki a költők költője volt!
Mert vigasz nélkül szembe holt
testvéreinkkel mint tekinthetünk?
És tört szívűek mily sokan lettünk!
A költőket idézem,
egyként hívom ma néven
a holtan is élőket és az élve
most dalt nem ismerőket. Zengje Éjbe
még egyszer ének itt
az örök emberit!
A félrevert harang riadtan kongott,
mint bomlott szíve beteg éjszakának…
Telt csűrök égtek, gazdag asztagok.
A szél széthordta már a füstszagot
s megvakította fent a holdkorongot.
Pár perc… Hamar-kezű láng-építészek
Tűzistennek több tornyot építettek:
alulról egyre jött a láng-sereg,
tűztornyok nőttek s párkányuk felett
a hold csüngött mint égő fecskefészek…
Lent hangyabolyként ember-raj gomolygott:
a kunyhók csúcsán elszánt arcú gazdák,
mások lovat mentettek, ökröket,
síró asszonynép dézsát, vödröket
cipelt jajgatva ugyanazt a dolgot.
Egy öreg néni, szent, Rózsafüzéres,
ki minden haldoklókat végigvirraszt,
halottat mosdat s újszülötteket,
a lagziban mókát mond, vicceket
s ki minden jóban-rosszban összeérez:
most nagy kereszttel jött soványka vállán,
az égő csűr s a ház közé leszúrta
a sárba, hogy elűzze a tüzet…
Csodát igézve hívta a Szüzet:
s a szél megfordult más égtájra szállván…
Az élet zord határain bolyongva
elérek hozzád végül egy napon.
Csokorba szedtem könnyet, vágyat, álmot,
neked kötöttem, íme átadom.
Nem tévelyegtem, égi fény vezérelt,
komoly szemednek égő csillaga.
Utamra bíbor hajnalt ez sugároz,
ha meggyötört a gyászos éjszaka.
Gyilkos hazugság mély örvénye zúgott,
elnyelt múltat, jelent és holnapot.
A szennyes árból elhoztam ma mégis
a halhatatlan férfibánatot.
Utolsó kincsem ez: lásd átragyogják
ostorütötte, fölszakadt sebek.
Az élet harsog lázadozva benne.
Ajándékul ma ezt adom neked.
Nem vert arany, gyémánt, sem gyöngyös ékszer,
mit esdekelve nyújthat bárki más.
Őszinte szó, fájdalmas büszkeség ez:
dacos, vívódó, néma vallomás.
Ködormok, hívó, tarka délibábok
nem csalnak immár messze tétován.
Mosolyt, békét találok mindörökre
a szenvedés, az élet szent jogán.
Hej, dalos éjszakák, szerelmes reggelek,
Tobzódó vágyak, tervek, akarások,
Rajongó vágyak, őrült szenvedélyek,
Nem érezlek többé: csak emlékszem rátok.
Túl vagyok ifjúság fénylő álomlángján
Ígéretes terven, önfeledt varázson…
Kilobbant az álmok felcsapódó lángja
S csendesen melegszem pislogó parázson…
Hajamban a szálak ezüstre találnak,
Arcomon már ráncok kutatnak tanyát,
Szívem bensejében – álmokat kiűzve.
Borongó lemondás kelleti magát.
Tanulok alkudni… tudok már engedni,
Nem nyújtom már karom délibáb után,
Kialudt a vágyak csapkodó, vad lángja
Lassan megsötétült napsugár-ruhám.
Egy csésze teát igyon most,
És csak bámuljon hosszan a gőzbe,
Szívja magába a Kelet illatát,
És ne gondoljon, ne gondoljon a jövőre!
Lehunyt pillája alatt narancs ligeteken át
Fusson, fusson mezítláb – előre! –
Most nem számít, az útja merre visz,
Csak érezze, csak élje át, hogy – Létezik!
2012. október 5.
őszül a szív, s feledékennyé lesz a szerelem,
a kezek öntudatlanul aljasodnak el.
a mosoly furcsa görbülete mögött
fogak és fogadkozások haldokolnak,
amíg az öleb lassan rákúszik
a tenyér alatti szeretetre.
az öregedés belül kezdődik.
Ahol a feldobott kő földet ér
visszahullnék legvégül oda
a selymes porba mezítlábas sárba
a málnabokrok s körtefák alá
a kékszőlőtől illatos lugasba
mint verandánkon álldogáló árnyék
a perzsaszőnyeg rojtjai alá
az elfelejtett tiszta gyermekkorba
az andalító édes anyaölbe
a húsból-vérből való szeretetbe
a bölcsőt rázó, paskoló karokba
a térdsebeknek fájó panaszába
a horzsolások sziszegő jajába
a papsajt ízű határtalan rétre
sárkányt tűzni szálló szél hajába
beledugni elcsent boldogságunk
titkot rejtő köténykénk zsebébe.
alkalmi versezet Molnár Józsefnek
Tótfalusi Kis Miklós méltó és
hűséges tanítványának
a világnak olyan
szögeletin élünk
ahol csak holtunkban
adják ki a bérünk
a mi ünnepeink
feketével írvák
támaszaink mohos
sírkövek és fejfák
és egy kőkoporsó
magasra emelve
mintha a szellemek
ravatala lenne
fölötte Szenczi-gond
Apáczai-bánat
s protestáló hitünk
mit reánk testáltak
hogy akadna mindig
kikben meglakolnak
meggátolói a
közönséges jónak
kiknek ujjbögyében
s elméjében loppal
jegyesül a jelen
jövő századokkal
s akik életükkel
föl-fölmosolyozzák
meggyötört arcodat
édes Erdélyország
1991
Szétválasztott sziámi ikrek,
most már külön.
Kezdete jött nagy teleinknek.
És egyre hosszabb telek jönnek.
Ingünk alatt
friss sebeinkre fagy hord földet.
Szétválasztott sziámi ikrek,
alszunk külön.
Mint akiket elesni visznek.
Tél lesz. És téllé hűlő testek
leszünk csupán:
Arcunkon majd a hó beeshet.
Szétválasztott sziámi ikrek,
külön-külön.
Sebész helyett
boncmesterek műtöttek minket.
öt után értem haza
délutáni migrén csillogott
angyalkardok hegyén
ők már nevetve legyőzték,
de fejemben még hasítva
nyomta az utcazajt
fülcsengés, ezüst tűhegyek
csendek életkapszulák
konyha kövén kontúrok
lassú nyárfáké a ház előtt,
meg ahogy épp könyöklök
az asztalnál darabokban,
és látszik mikor ő odahajol,
gyógyít, körberajzol,
arcomhoz ér végül
feloldódik az elmúlás
Üresen tátong a ház,
benne poros könyvek
garmada, és a frászt
kapott kórón könnyek
közt vért cseppent
a múlt... és vércse
tép Időt száraz sebben!
Saját fiát sem kímélte,
ahogy Te sem tetted
Istenem! Ma is rögöt
dobtam!... s mellettem
a Halál újra felröhögött!
Árván hagytad leányod,
üresen!... tátong a gyász.
Benne száraz virágok,
poros és sivár a szülői ház.
tüdőmbe
ország rakódik
s minden sejtemben
göndöridő
vettettem
gyompatkára
hányattam
dudvakorokra
hát
lettem
űreleven
zsarátsalakja
gondolatoknak
itt
valamit
valamit volna
varjúfekete
bizonyságot
vagy
szívkövér
angyalt
de
tüdőmbe
fémnehezen
gödöridőország
rakódik
és
vettetem
gyompatkára
hányatom
dudvakorokra
Fölpróbálom ezt az országot:
rámjön-e?
Zsinóros mentém lesz-e,
vagy mások jelmeze?
Átszabatjuk-e végre?
Vagy marad, ami van?
Élünk felemelt fejjel?
Vagy pőrén? Hontalan?
Ha lötyög, szűkítsük be,
ha szoros, adjunk hozzá.
Ha jelmez: Nessus-ing lesz,
ha mente, bólintsunk rá,
de vagy éljünk vagy haljunk,
félholtan éldegélve
ne élve haldokoljunk,
ne nézzünk mindig félre,
ha a zakót kidobják
és lóg rajtunk a nadrág.
Volt már nagy ez az ország,
és azzá tenni adták!
Pótléknak lendületlenül,
De híve vagy, magyar.
Bölcsőd az inkubátor, vagy
Abortusz karma mar.
A nagy világ ma nagy tanya.
Hely mindenütt s minek!
Oázis kell, hol nincs hideg,
És jó szerencse, némi net.
A vér vízzé vált s elfolyik.
Múltat nem építsz s jövőt se.
Mellőzöd, aki a tiéd.
Nihil se köszöntse.
Honért küzdeni, ne bomolj!
Szentként vagy pogányként
Naponta tékozoltuk el.
Füstöljünk inkább ként.
S ne vedd, hogy ünneprontás ez:
Szabadság zászlai?
Minden zsarnokot megtűrtünk,
S itt van száz, mai!
Az igaz, szálig elpusztult.
Pár név s a bújdosók?
Mindegyre a jobbra vártak,
S más nem, új csak a bók.
A viszály van. Fürdőzik ön-
Maga tengerében.
Elfogyunk kívül és belül.
Mert se tölgy, se ében.
Nagy Világ! Hozzád? Ugyan!
Kifordult vagy s kurva.
Neked mi sose kellettünk,
Más anyagból gyúrva.
Arcul csapott világ.
Vöröslő,
tenyérnyi folt.
Az összes
halálnak egykor
emberarca volt.
Partra vonszolja
sármos ráncait,
hátán szél dalol,
arcán fény vonyít.
Meghajlik háta
az égi súly alatt.
Állókép.
Marad.
Fuvallat szalad,
fut messze,
hét határon át,
szórja szerte szét
lelkének
lopott illatát.
Szavából
mennydörgést farag,
szeméből könnyet
lopva, zivatart.
Égre dobott színeiből
szivárványt fon a Nap.
Egymást kergeti
szív, s az ész.
Tomboló hurrikánt
játszanak.
Elillan minden.
Elnyeli a föld.
Egyszer volt,
hol nem...
Idővel újra
testet ölt.
üvöltsetek, helyettem is,
én nem tudok, hiába fáj,
üvöltsetek, Quo vadis?
mert lépteimtől megsárgul a táj,
üvöltsetek hét napból hatot,
egyet hagyjatok az Úrnak,
üvöltsétek túl a vonatot,
ha mögöttem sanda fényei gyúlnak,
üvöltsetek, mikor faágat keres szemem,
ne legyen bokám harang a szélben
vagy ha szomorúan csüng le kezem,
mert borotva borzolja belőle vérem,
üvöltsetek, hogy lélegezzek,
süppedjen-emelkedjen mellkasom,
a könnyemért, ha szétrebbennek
sötét-kovácsszél zúzta arcomon,
üvöltsetek, még egyszer halkan,
s én talán visszakiáltok,
szívem csend e maréknyi zajban,
mégsem hallom tőle a világot.
Nagyapám borotválkozás után
arcvizét két kézzel úgy csapta magára,
ahogy a tengervíz csapódik,
a partmenti sziklákra.
A két pinea, mint két öreg,
ágaikkal néha kezet is fogtak,
mindig köszöntötték egymást,
bólogattak, káromkodtak.
A sétányon ülök, egy kopottas padon,
várom az alkony vöröses fényét,
fotóznám, hogy magammal vihessem,
mint valami megnyugvásfélét…
Én úgy kötődtem, hogy megtagadtam,
kirobbantam vagy távoztam halkan,
bármi történt, végig ott maradtam,
úgy éltem tovább, hogy belehaltam.
én beszélek hozzá
megkerülöm érte az időt
átlépek a mindenek felett
hogy foghassak egy kezet
ami rég elengedett
vagy sosem keresett
mert nem ismer véget
sem kezdetet
ki a jövőbe lépve
a múltba tévedett
vagy velem se volt még
mert sosem létezett
megkerülöm hát az időt
hogy utólérjem őt
a rég elhagyottat
vagy meg nem érkezőt
Hideg homályban félvak ablak,
üres szemekben pisla láng.
Sebzett kézzel kimért szavaknak
halandók ajkán csendje ráng.
Csontok között időz a lélek,
mint börtönében méla rab.
A test : kegyelmes pengeélek
mentette fércelt húsdarab.
Az elnyűtt szív dadogva dobban,
a sóhajokban rettenet.
Remény kering az oldatokban,
és Isten áll az ágy felett.
Péter, te azt mondod,
kifacsart felmosórongy vagy,
háromszoros áruló, koszos halász,
kinek háló mellett a helye.
Én azt mondom, kőszikla vagy,
háromszoros Isten-szerelmes
és emberek halásza.
János, te azt mondod,
a mennydörgés fia vagy,
forrófejű hangulatember,
Jakabbal együtt a legnagyobb karrierista.
Én azt mondom,
te vagy a legkedvesebb apostol,
akit az Úr a legjobban szeretett.
Júdás, te azt mondod,
te vagy a pénzügyek rendbentartója,
a szegények érdekeinek képviselője,
na meg az, aki végleg elrontotta,
akinek még az Isten se bocsáthat meg.
Én azt mondom, te vagy az,
akit meghívtak a lakomára,
aki engem elárult s ezzel megdicsőített,
aki végül nem jött el
a rá váró bocsánatért.
Ajtóm, ablakom zárva,
rálátásom nincs így a világra.
Mindenféle vélemény,
legyen az puha vagy félkemény,
hasamra csapva született,
nem manifesztálódott belőle tett.
Bár burka megreped,
bennem reked.
Kitart.
Akár a part,
mit ugyan folyója bont,
eltörölni sohasem fog.
Milyen is volna végül
egy folyó a partja nélkül.
Érted menni,vagy Hozzád,
Elém jönni, s nem tovább,
Mert maradunk, s leszünk,
Már vagyunk, csak megyünk
éppen együtt, s veszünk
levegőt, s életet belőlünk,
mert más nem ad nekünk?
Magunkra nem vagyunk.
Nem hagyunk hátra szót,
Kimondatlan kimondhatót,
Míg fájjuk a valót, a jövőt
féljük-e?
Vegyünk, veszünk erőt
Én Tőled, tőlem Te.
Bajok! Gyerünk szőnyegre!
Nem alá, rejtve, elsöpörve!
Gyertek levegőre, előre!
Támasztunk vihart, ha kell,
Álljon elé mind, ki mer!
Mert magunkban hiszünk,
Magunkkal kételyt nem viszünk.
Fölös teher !
Ne bánkódj Kedves!
A jövő nem terhes, a múlt az,
A kor, s lelkiismeret.
De tudd, tiszta Vagy, meglehet
nehéz, s nem érzed néha úgy,
Szerelmed, s enyém csakúgy
elég, a múlt megfakult.
A fény Te vagy, ne hagyd Magad!
Engem sem Édes!
Együtt mindenre képes
leszünk!
A repkedő fecskék mögött felhőket keneget az isten,
néha unottan megrázza a szemközti nyárfát,
s dob egy-két bogarat a teraszra.
Bögrém szélén koraesti rózsaszín fények rímelnek
a lemenő napra, bőrömön borzong a közelgő
éj hűse.
(Ma nem tudom, miért élek.
Ma igazán nem.
Lehetnék nyárfa.
Bogár vagy felhő.
Lehetnék isten.
Bárki. Csak ne én.)
Nem hallom a világot. A világ nem hall engem. Kölcsönösségben vagyunk.
Föl-alá járkálok magamban. Gondolataim, mint a repülni tanuló
fecskefiókák, kapkodó lélegzettel verdesnek az ég felé.
Egyszer csak elpihenünk majd.
Láttál -e már
keletlen kenyeret?
Olyan az idő is.
Úgy morzsalékol,
szenvtelenül,
apró darabokra,
mintha öröktől fogva
ez lenne a dolga.
Mit bánja, hogy szívem
életed keresztjén,
sohsem volt
kínban megfeszül.
Folyik a vérem.
Csordogál.
S madarak isszák fel
hajnalonta.
Trillájuk, szemed tükrében
lángként felizzik, s te
csörtetsz szavaid erdejében.
Érints meg engem!
Látod? Így itatlak!
Elfolyó vérem,
mint az idő is, gúzsba köt.
S Benned kinyílik, tűzvirágom.
.
Néha szavadból fonom meg napjaim,
néha úgy hiszed, hiába, nem érted.
Néha felszítod rejtőző vágyaim,
néha szemedben látszódom keménynek.
.
Néha nincstelenné sarcol a kétség,
néha rám húzod lepledet. Színtelen.
Néha hiányom az egyetlen érték,
néha változol. Mélyen és hirtelen.
.
Néha úgy hiszem;
sziget vagyok kavargó tengeredben.
Lassan elhiszem;
sziget vagy. Metszéspont a végtelenben.
Anyám azt mondta, megfulladtál.
A hivatalos jegyzőkönyv szerint kilenc óra húszkor,
ott, a klórbűzös kórteremben,
ahol egy csukott ablak miatt ordítozott valaki,
s ahol számodra is nyilvánvalóan
esély se maradt a gyógyulásra.
Én egy bajnokot faggattam épp Csepelen,
és cirka másfél órára meg is feledkeztem rólad.
Amikor elvittek, a kutyát fogtam le ahelyett,
hogy a szemedbe néztem volna még egyszer,
utoljára ebben a hozzád társított életben,
amelyből fél szóval mindvégig hiányoztál.
A ravatal mellett nem hullott könnyem,
hiszen kezdettől hatékony, jó tanárom voltál;
emelkedetten szépnek láttam a pillanatot
és misztériumot sejtettem még abban is,
hogy a szádat végül nyitva feledték –
talán a mindvégig hiányzó fél szó miatt.
Anyám azt mondta, megfulladtál.
Ott, a klórbűzös kórteremben,
a hivatalos jegyzőkönyv szerint kilenc óra húszkor,
kétezer-tizenöt augusztusának ötödik napján.
Én persze tudom, hogy valójában
évtizedekkel korábban történt.
„már majdnem élek – rutinná lesz, amit már nem tudok
a tévedéseim – talán az mind vagyok –”
Petz György: A láthatatlan ember
ruha vagyok s alatta meztelen
fényem is megkopott
alattam s felettem
a víztükrön koppannak a csillagok
a parton állok örökké mint a fák
kivág az idő vagy elnyel napra nap
de addig az élet nem aláz
vak ágaim a víz fölé kihajlanak
vagy tévednék ez már a másvilág
nem álom volt az éjjel a sötét
lelkem testet hazudni kíván
kocsmát melyben felhajtja sörét
közhely hogy mezítlen érkezel
és tested eltakarítani a koporsó megfelel
Már megint nem vagyok itt.
Kívülállok,
Ne keressen ma senki.
Vagy csak aki a semmit
értelmezni tudja,
fėny nélkül élők,
sötétben látók,
ėjjelben nyugvók.
Mert
ma
mozdulat nélkül
fogok mozdulni,
Ėrtelmezhetetlenül.
Lezárom a lezárhatatlant
Elvégzem
a bevégezendőt.
Leszámolok
ės elszámolok.
Magamba zárom
ami zárandó.
Nyitni csak holnap fogok
Ma nem vagyok itthon.
– Didó karthágói királynő emlékének –
akkortól sokáig nem ment ki a partra
belül mégsem látott mást
csak a távolodó hajót
őt vitte magával
akit megkapott
de meg nem tarthatott
kit felmutatott a sors
hogy elvehesse
most valami por fedte a fényeket
valami mindenben elfedte a lényeget
hiábavalóság hálójában vergődött a mozdulat
szíve üres termeiben kóborolt a szeretet
kihullott a nap ölelő karjából valami ismeretlen létbe
csak zuhant mint életunt csillag a tenger éhes vizébe
mi ragaszkodunk,
ők ragaszkodnak.
ahogy elmúlt a mai nap,
úgy múlt el a beígért tavasz,
csak a vírus az,
meg a hazug szavak,
melyek nem várt vendégként,
mint csúf fekély, nyakunkon rohadnak,
indulatból, indulatról, indulót dalolva...
- csak a bárányok hallgatnak.
mi ragaszkodunk,
ők ragaszkodnak.
gyengeségünket kihasználva,
örökké éheseknek főfogásként tálalva,
nem lázadva,
nem lábadozva,
magunkért nem kiállva,
örök némaságba burkolózva,
mosolyt és boldogságot belehazudva...
- csak a bárányok hallgatnak.
mi ragaszkodunk,
ők ragaszkodnak.
Kopóvá lettünk széles határban
Vadászként űzhetünk sebzett vadat
Megfagyott lábam és havas a hátam
Vérfoltot szagolgat rőt pillanat
Kutyává tettél, enyém a préda
Elszakadt pórázod lassan ereszt
Rabságunk szabadság csúf maradéka
Töltetlen puskádon acélkereszt
Kóborrá válunk szűkülő földön
Húskondért birtokol mérföldnyi táj
Véletlen eltalált szarvasod őrzöm
Hadd legyek bolondod, ázott király
Nyugodt a falka, mindenki jól van
Elkopott késeden csillog egy éj
Megkapom koncomat fűtetlen ólban
Ásít és alszik a vén szenvedély
2020
