Ha érzésed, ha vágyad van,
Temesd el hűs magányba,
Megfejthetlen titok marad
A boldogság talánya.
Hiába űzöd – elvonul
Csalóka, szürke ködbe,
S te tőle távol elmaradsz
Örökre, mindörökre.
Ha élted reménytelen,
Ha többé már nem kérded:
A holnap, a titkos jövő
Még mit tehetne érted?
Ne gondold, hogy nyugalmat lelsz,
Hisz’ életedhez kötve
A föld röge, a föld pora,
Örökre, mindörökre.
Jaj, hogy szerettem volna élni régen.
Vén századok bús mélyein, korábban,
mikor a lélek nyílt, a jóság s nem ma,
a buta „modern technika” korában.
Otthontalan bolyongok, hazavágyván,
és sírva vágyom vissza, ami volt már,
akkor a szemek föl az égre néztek,
s úgy állt a szív, mint liliomos oltár.
Az emberek akkor meghaltak őszen,
mosolyogván az asszú, édes őszben,
szívükbe hordták az örök szerelmet,
s mindég holdfényben mondták, hogy: szeretlek.
Jó emberek között folyt volna éltem,
tán itt, ahol most élek észrevétlen,
köröttem – esős vízfestmény – Tabán,
nyugodt lennék, vagy boldog is talán.
Ki nap valál, homályban telt el élted,
Kortársaidnak serge meg nem értett,
De itt, hová homályba térnek mások,
Kezdődik, költő, a te ragyogásod.
Oh természet, midőn alunni mentél,
Alunni a múlt ősznek végivel:
Elbúcsúztál-e kedves gyermekedtől,
Elbúcsúztál-e leghívebb fiadtól?
Őtőle?… És ha elbúcsúztatok:
Gondoltad-e, hogy végbúcsútok ez?
Alszod, természet, téli álmodat…
Alszol… Vajjon megálmodád-e már,
Megálmodád-e azt a bánatot,
Mely ébredésed reggelén megüt?
Fel fogsz ébredni, fölkelt a tavasz,
s a csalogány mond legszebb éneket
Föltámadásod hangos ünnepén,
Pedig volt egykor, aki érkezésed
A csalogánynál szebben üdvezelte.
Te széttekintesz, s kérdeni fogod:
Hol van legelső dalnokom? Hol ő?…
Egy sírhalom lesz rá a felelet.
Oh természet, viseld gondját e sírnak,
Melynek lakója leghívebb fiad,
Viseld gondját… Ültesd áldás gyanánt
Virágaid legszebbjeit reá;
Szép este volt. Éreztem: az utolsó
Ragyogó est! Egy csendes kerti lak
Sötéten állt már: nagy, komor koporsó
A bánatos és tiszta ég alatt:
Igen, az volt, a holt Nyár koporsója,
Vak, barna tömb; s a szőke hársak oldalt,
Melyek lombját az alkony meggyújtotta,
Mint sárga füstű fáklyák fellobogtak.
S ím, ezüst vígság csattant át a csenden:
Gyerekcsapat hancúrozott, körbeálltak;
Néztem, s lassan szívemre tódult minden,
Minden, ami egy csüggedt órán fájhat:
Oh, rendes élet! Gyerek! Feleség! –
Szívem! Mi kincsed van e dús világon?
Vergődő kis szerelmek, szerteszét
Gurult tervek, oh tépett ifjúságom!
Huszonhét esztendőm viszem batyumban,
Elfáradt vándor, céltalan úton,
Batyumban csupa lim-lom, ócska búm van,
Miért is hurcolom még, nem tudom,
S miért a versek, ez a fájó, éber
Ösztön: árulni halk bánatomat,
Mint cukros, fanyar fügét a kucséber? –
Így sírtam ott, a hűvös fák alatt.
Te vagy a tér lovasa
akivel ébredni járnak a népek
a bozontos kalászfával.
Te vagy a szeretetre méltó
te vagy, amikor vagy, az ember
és soha többé semmi más.
Te vagy a kérdés,
te vagy a téves válasz.
Mind szeretünk, mégis
amikor vagy
meg nem várható
el nem lopható
majdnem semmi.
Nyomodban az ijedtség
ugató ebei
el nem csitítja
őket
semmi.
A rettegett kritikus rendkívül finom és gyöngéd férje volt Csajághy Júliának, aki nővére Laurának, Vörösmarty „merengő” feleségének. A fiatalkori évődő hang alig egy évtizeddel később a szabadságharc bukása miatt vált sötétté. Az első levélben emlegetett „kislányod” Bajza Lenke néven a XIX. század második felében népszerű írónő lett [1839. február 7-én született].
1.
Pest, 1839. augusztus 25.
Édes, lelkem Julcsám!
Semmit sem írsz, hogyan töltöd idődet otthon? Kiket látogattál meg Csepen, kiket Komáromban? Használ-e egészségednek a levegőváltozás? Vagy talán beteges vagy, csak nekem nem akarod megírni, holott tudod, hogy azt nem szeretem.
Én dolgozom folyvást színházi munkámon, meddig hazajössz, alkalmasint elvégzem s talán akkor már nyomatni is fog. Nem képzeled, mi sok gyönyörűséget ad nekem annak tudása, hogy munkás vagyok és munkámban folyvást haladok.
Kástu, kásté, kástil. Mit is takar ez a furcsa, idegen hangzású kifejezés? Először a XVIII. század végén olvashatunk kásturól. Hogy tovább fokozzam a szó rejtelmességét, megemlítem, hogy Göcsej első ismertetője, Plánder Ferenc 1838-ban a kástyé kifejezést használja. A szó etimológiája megosztja a nyelvészeket, néprajzosokat is. Az eredete lehet a német der Kasten, vagyis láda, ládikó, kincstár. A latin castellum, castrum talán közelebb visz minket a megfejtéshez. A kástu tényleg erődszerű. Szlovéniában kasta, kasti névvel illetik. Ha a mindentudó, internetes lexikonra kattintunk, akkor tévútra jutunk. Az oldal szerint ugyanis a kástu jellegzetes őrségi épület. Őrségi. Csak. Kizárólag. Semmi bajom az Őrséggel, de érdemes tisztázni, hogy Göcsej ugyanolyan néprajzi-természeti értékekkel, hagyományokkal rendelkezik; legyünk rá büszkék, és hirdessük szépségeit! Ezennel a kástut a göcsejikumok közé emelem, mint a lüküt, a lészát, a foklát, a kerített házat stb. A sor végtelen hosszú. Mind-mind jellegzetesen göcseji. (Őrségi is. IS.) Helyesen: a kástu sajátos göcseji és őrségi épület.
Itt valahol, ott valahol
esett szép, szomorú fejekkel
négy-öt magyar összehajol,
s kicsordul gúnyos fájdalmukból
egy ifjú-ősi könny, magyar könny:
miért is?
(Ady)
1917-ben volt. Karácsony táján. A Piave partján a védőgát oldalában hevenyészett, rozoga fedezékben voltunk. Még tagjainkban bizsergett a sikeres frontáttörés és a gyors előnyomulás minden izgalma. De már egyben erősbödött bennünk a tagliamentói első, véres akadály emléke, majd a piavei megtorpanás. Túl nagy volt a lendület s túl hirtelen volt a megállapodás, a megállás.
Egy helyben voltunk már hetek óta s nem történt semmi. Hetekig tétlenkedtünk s bár mögöttünk volt a siker, az egyhelyben taposás mellünkre nehezedett és a tespedés ráfeküdt a lelkünkre. Mintha már előre vetette volna árnyékát a nem várt befejezés, amely minden részletsikert, minden apró eredményt romba döntött.
Beke Sándor, rendező életútja és üzenete a színházról és a korról melyben alkotott.
A Dobos László Irodalmi Társaság meghívására Beke Sándor rendezőnek kellett volna előadást tartani május 27.-én,Kassán.
Az előadás sajnos különböző,előre nem látható okok miatt elmaradt, de az előadás kapcsán hozzájutottunk egy olyan dokumentumhoz, amely a legapróbb részletekkel tárgyalja Beke Sándor színész-rendező életpályáját és életének legnagyszerűbb mozzanatait a gyermekkortól napjainkig.
A könyv címe is sokatmondó :"A sors vezetett Pozsonytól Kassáig - Kassától Egerig"
De most,ahogy ezt a nagyon gazdag szakmai és életutat végigböngésztem.
így helyesbíteném a címet :" A sors vezetett Pozsonytól Komáromig - Komáromtól Budapestig - Budapesttől Komáromig - Komáromtól Kassáig - Kassától Miskolcig - Miskolctól Kecskemétig - Kecskeméttől Egerig........közben megszakításokkal ugyan, de soha nem szakadva el a Felvidéktől,a szülőföldtől.....hol Komáromig,hol pedig Kassáig. Tudom,hogy egy kissé hosszú lenne így a könyv címe,de ezzel csak érzékeltetni szerettem volna ennek a szakmai- életútnak a gazdagságát,sokrétűségét.
Zendülj fel Szent István,
Hangos énekléssel,
Gyönyörű napodnak
Földerülésével!
Valamennyi csillag
A magas egekben,
Annyi jókkal téged
Áldjon meg az Isten!
Örvendj, hogy megérted
Pátrónusod napját,
Kívánjad elnyerni
Az ő koronáját:
Erőt, egészséget,
Léleküdvösséget,
Melyet az Úristen
Adjon meg tenéked!
Mind (rámondja): Ámen!
Ükös ükünk, ősök őse
ázsiai puszták hőse,
vágyat nevelt csodavadra,
szarvast űzött napnyugatra.
Űztön űzte kis sereggel,
éjten éjjel, reges reggel,
át az éren, át az áron,
fegyveres népű határon.
Csodaállat, csak elillant,
lombokon át, ha megcsillant.
Csak a nyomát hagyta minden
füves földön, fájó szívben.
Az az előd nem volt boldog.
Nem boldogok az utódok.
Az ős haza odaveszett,
de a vágy nem emlékezet.
Szabadkán, Bács vármegyében született 1829-ik év december hó 23-án. Iskoláit ugyancsak Szabadkán végezte. Mint 6-ik költészeti osztályt végzett tanuló 1846-ban a legszentebb Üdvözítőről címzett szent Ferenc-rend papjelöltjei közé vétetett föl és a Jászberényben eltöltött próbaév után Szolnokra rendeltetett a bölcsészeti tanfolyamra, hol mint első éves bölcsészt találták az 1848-iki események.
Itt 1848. május hó 2-án letette a szerzetesi öltönyt, hogy szükség esetén hazáját fegyverrel is szolgálhassa. Egyelőre Szabadkára tért vissza szülői házához, hol az események fejlődését azon szándékkal várta, hogy mihelyt a haza szent ügye megkívánja, azonnal a szabadság védelmére keljen.
Míg vérezünk messze földön, sok csatán,
Bíz’ itthon is kuruc dolgok folynak ám:
Bezajongva az utcákat, tereket,
Háborúsdit játszanak a gyerekek.
Csatáinkat a hír addig mesélte:
Talpra állott a sok apró legényke.
S mind felcsapott katonának, hadd lássák,
Hogy mit tud a magyar ember, ha bántják!
Csattognak is a fakardok, fapuskák,
Víg honvédek űzik, törik a muszkát,
Nem kímélik, nincs kegyelem számára!
Nagy a harc, de még nagyobb a lármája!
Ablakomból úgy elnézem őket ott,
Játékunkon magam is elmulatok,
Jó kedvükbe beléolvad a lelkem,
S a keserű valóságot felejtem.
Mikor elmentek délcegen,
Te láttad őket, Istenem.
Lelked fölöttük repkedett
És fegyverükre fényt vetett.
De hát a könnyet láttad-e,
Mely lábnyomuk gyöngyözte
S hogy sóhajtásokból halad
Fejünk fölött galambcsapat?
Felének színe hófehér,
Feléé éjféllel felér:
Sóhajtja azt fehér jegyes,
Emez hites szívből repes.
Hát a kimondatlan szavak,
Miket bölcsők sóhajtanak
S a hant alól a holt szülők:
Fölérnek-e hozzádig ők?
Nap, Nap! Forró sugarú Nap!
Tavaszteremtő, most siess, ne késs.
Nem kellettél még soha hamarabb,
Soha nem várt még ilyen szent vetés.
A tél rögén, az árkok jég ölén,
A hó fagyán, a szélvitt hegyeken,
Millió ajk esd hozzád égi fény,
Törj át ködön, fagyon, havon, jegen.
Enyhítse arcod a rettenetet,
Hidegebbé ne tedd még a halált,
Öntsd el derűd a csatatér felett,
Óh, csókold meg, akit golyó talált.
Tükrödben szeme megtört sugara
Égjen hajnalban házuk ablakán,
Az álomgondból riadó anya
Fia nézését megérzi talán.
Messze földön, nagy Galíciában
Magyar huszár hogy éljen bújában?
Sóhajozva tengeti a sorsát:
Én Istenem, jaj de bús egy ország!
Nagy idejét naprul-napra méri,
Hogy leteljék, jaj tán meg sem éri;
Ne szégyellné, – a könnye is hullna:
Édes hazám, mikor látlak újra?
Ősz felé oszt’ kapják a parancsot,
A kaszárnya vidám daltul harsog;
Ezer szívnek felröppen a vágya:
Haza, haza, szép Magyarországba!
Megy az ezred, halad mind előbbre,
Hegyek, völgyek maradoznak tőle;
Egyszer aztán – ott van a határon,
Oszlop mellett, melynek színe három.
– Karácsonyi legenda –
A harcmezőn közelget ím’ az éjjel…
A gyönyörűn szép, színes alkonyatban,
Az éji árnyak mintha hosszasabban
Birkóznának ma az alkonyi fénnyel.
A menny sötétkék, kárpitos tetője,
A seregektől nyüzsgő hómezőkre
Mintha csodásan közel lehajolna,
És minden csillag fénylőbben ragyogna!
– De ki ügyel itt most az égre?
Itt reggel óta széles, nagy vonalban
Folyik a harc, ádázul, szakadatlan.
A hómező hullámozik
Beláthatatlan távolig.
Az ágyúszónak se hossza, se vége.
De hallga! – mintha pihenőre szállna.
Talán a bűvös alkonyattul:
A harci zaj is egyre halkul.
S ím e váratlan némaságban,
A különös, sejtelmes félhomályban:
Énekszó hullong valahonnan!
Foszlányosan, félénken, szaggatottan.
A Vilmos-huszárezred hőse volt Német Mihály is. Talán a legkisebb katonája volt az ezrednek, sokat tréfálkoztak emiatt vele bajtársai. Szörnyen bántotta ez a huszárt és valami nagy cselekedettel szeretett volna tiszteletet szerezni magának. Egy napon azután pompás alkalom kínálkozott erre.
Járőr lovaglásra küldték ki több társával együtt és a kis Német Mihály elhatározta, hogy – most vagy soha! Most valami olyan haditettet kell végrehajtania, amelyet megemlegetnek az ezredben. Nem kisebb tettre határozta el magát, mint hogy átlopódzik az orosz őrsök vonalán és kikémleli az ellenséges hadállásokat. Egy percig sem gondolt a veszedelemmel, amely fenyegette. Macska ügyességgel átlopódzott az ellenséges őrsök vonalán és a hajnal derengő világosságában besurrant a faluba, amelyet az orosz gyalogság tartott megszállva. Egy ház előtt hat muszka reggelizett. Álmos szemmel ülték körül a tábortüzet. Német Mihálynak merész terv ötlött az agyába.
- Bizony elfogom én ezt a hat muszkát – dörmögte és nesztelenül a hatuk mögé lopódzott. Egy pillanat alatt köztük termett, a másik pillanatban már lefegyverezte a muszkákat és terelte őket visszafelé. De mert kevesellte foglyait, útközben még egy kozákot is elfogott. Aztán a muszkáival együtt újra megtette a kockázatos utat, vissza az orosz előőrsök vonalán át és átadta a foglyokat parancsnokának.
Azóta nem mernek tréfálni Miska huszárral.
Csordultig volt boldogsággal
Ifjú szívem lelke…
Nehéz podgyász katonának,
De büszkén viselte.
Édesanyja könnyein át
Fölmosolygott rája:
Koszorúsan gyere vissza
Lelkem katonája!
Ellenséggel hogy keményen
Farkasszemet nézett,
Körülötte kis csapatja,
Jó magyar vitézek:
Egyet villant… egyet dörrent
Vér gyűlt homlokára…
Sírhattok már apja, anyja
Testér, özvegy s árva…
Kihullott a kard kezéből,
Elnémult az ajka,
Sóhajtásba foszlott széjjel
Az utolsó Rajta!
Túl a Kárpátokon
Furcsa világ járja:
Nincs ott a napnak most
Soha éjszakája,
Mikor a nap fénye
Másutt már elfogyott,
Ott az ég akkor is
Bíbor fénnyel lobog.
Azt mondják: az a fény,
Mely felsüt az égre,
Milliók bánata,
Szerencsétlensége:
Miket sok jámbor kéz
Épített magának,
Városok és falvak
Porig tűzben állnak.
Nem igaz, nem igaz,
Ne mondják azt nekem!
Nem romboló tűzvész
Látszik ott az egen,
Nem rombolás, nem halál,
Nem istencsapás az:
Tündöklő, felséges
Hajnalhasadás az!
Hazavárjuk őket, hazajöttek végre,
Kiket rejtegetett idegen sír mélye,
Kikért gyászruhába annyi szív öltözött,
Kikre annyi árva gondolt bús könny között,
Akiknek virágos házuk udvarába
Azóta költözött a lélek sírása…
Itt az édesapa, ott a kedves gyermek!
Özvegy, apa, anya, árva, jer öleled meg…
Hazajöttek végre, csak nézem, csak nézem…
Édes bús emlékük könnyesen idézem:
Mind vitéz volt, bátor, mind hősi katona,
Lássátok, most jönnek hosszú, néma sorba…
Rongyos a ruhájuk, sáros a bakancsuk,
Meghalni hazánkért – nekik e parancs jut!
Nem látják már többé kis falunknak tornyát,
Nem mondják: jó anyám, hitvesem karolj át!
Augusztusban nagy csillagok
alatt eltűnt az én öcsém,
anyókám sír… és azóta
bánat estéllik a szemén.
Hű Miskánk, én kis katonám,
a Prutnál rohamra szaladt,
körötte idegen gránát
dörgött idegen ég alatt.
Azóta nincs. Eltűnt. S utána
szél sír át a csatatéren,
s anyókámmal együtt én is
mindennap sírba kísérem.
Ha él, majd jön, s ha meghalt, nagy
Prut menti sírját lezárjuk,
s szívét a földnek vérpiros
magyar virágnak felajánljuk.
Sötét kozákposztok álltak kinn az éjben,
Majd hogy el nem vesztek a nagy hóesésben.
S benn a barakk mélyin, – ó fehér karácsony –
Száz rab magyar hevert nyirkos szalmaágyon.
Aludtak szegények, – lelkük szárnyat oldott,
Hallotta mindenik: a kis magyar tornyok,
Ging-galang, ging-galang, mintha nekik szólna,
Ünnepre konganak messzi a távolba’.
Kinn a vigíliák angyallá változtak,
Az ajtót kitárva zengő hangon szóltak,
– Szavuk álombeli, halk, gyönyörű, boldog, –
– Menjetek magyarok, – konganak a tornyok!
És elindulának valamennyin, százan.
Mentek, mendegéltek a puszták havában, –
Irkutz fala felett, hol az éjfél kéklett,
Nyűtt bakancsuk már a csillagokra lépett.
A hős egri nőknek méltó utódaik vannak. Bukovinában, a monarchia keleti csücskében is volt oroszjárás. A derék rutének, románok és csángók, akik ott laknak minden tekintetben támogatták a hadsereget. Különösen kitettek magukért az andrásfalvi és hadikfalvi csángó asszonyok. Mikor az oroszok fel akarták gyújtani az egyik hidat és már le is öntötték volt petróleummal, előrerohantak az andrásfalvi és hadikfalvi asszonyok és seprővel, bottal, kővel és forró vízzel nekiestek az oroszoknak és elkergették őket. Ezek a szegény csángók ott a külföldön is megőrizték szép nemzeti nyelvünket és a magyar szívet is.
-Új Idők, Bíró Lajos tudósítása-
Gyászos öröksége az ember kezének,
Hímporát veszti mit: – ember-kezek érnek.
A legcsodásb rajzú kristályos hópehely
Csöppnyi vízfolt csupán: – ha ember rálehel.
S nem egy égben fogant, nemescélú eszme,
Lett hirdetőjének – golgota keresztje.
Meddő az emberi lélek minden álma,
Véres vergődés csak lelki szárnyalása.
Az embert végzete, sorsa, öröksége
Leláncolja a föld szomorú rögére.
Mert ha emelné is lelkének sas-szárnya,
Ezer földi erő újra porba rántja.
Örökségünk – ó jaj! – mindörökre, a kín,
Míg élet épül föl – az Élet romjain.
Sok gyűjtött kincsét mind máglyára hordta,
vérrózsával sűrűn teleszórta,
szent tavaszát így sosem pazarolta
az embernek keze.
Ennyi bánatot még sohasem sejtett,
nevetni így még sohasem felejtett,
ily nehéz könnyet még sohasem ejtett
az embernek szeme.
A nagy világ még sohase fájt jobban
s minden időkben, minden csillagokban
ily elhagyottan még sohase dobbant
az embernek szíve.
Mikor a magyar szabadságharcot virágjában tiporták el a muszka csordák 1849-ben, akkor áldozatul esett a barbár tömegeknek a világszabadság költője Petőfi Sándor is. Petőfi volt az ébredő nemzet tettreserkentő lantosa, az ő tüzes költeménye a „Talpra magya”r ihlette meg az 1848-as márciusi ifjakat, akik vér nélkül vívták ki a magyar alkotmányt. A hazánkba betört orosz hordák felkoncolták, vagy a legújabb kutatások azt bizonyították, magukkal hurcolták Petőfit, aki a segesvári csata után nyomtalanul eltűnt. A nagy poéta legendás alakja lett a magyar népnek...
Az első majd második nagy háborúnak is megvannak a maga lírikusai, a nemzet dalos csalogányai. Amit a nép érez, azt a poéták[nevesek vagy névtelenek] gyönyörű formába öntve megörökítik. Az igazi költő sorstársainak és nemzetének tolmácsa és nemcsak önkeservének panaszos muzsikusa. Az igazi poéta prófétája, lelkesítője, valóságos papja fajának, aki honfitársait a szépre, a jóra és igazra tanítja. Isteni adomány a költői ihlet, az írói tehetség, és aki ezt az áldott tehetséget nemesen használja, az nagy jótevője embertársainak. A Szózat havilap szerkesztőinek kezdeményezésére emlékévét 2016-2017-ben megünnepelt, és 2017. december 16-án Magyar Örökség díjasnak is választott Gyóni Géza mellett Szepessy László költő-tanár lettek számomra az I világháború harcaiban elhunyt magyar költők legnépszerűbbjei.
Száz évvel ezelőtt, 1907. szeptember 8-án adta ki a később szentté avatott X. Pius pápa Pascendi Dominici gregis [„Legeltessük az Úr nyáját”] kezdetű apostoli körlevelét, amelyben az általa modernistáknak nevezett katolikusok tévedéseit ítélte el. A modernizmust X. Pius egyértelműen tévtanként határozta tehát meg, és „comulatio omnium haeresium”-ként, vagyis „minden eretnekség gyűjtőmedencéjeként” ítélte el. Pius egyébként pápasága idejének jó részét a múlt századforduló filozófiai-egyházfegyelmi viszonyainak rendezésére fordította, s valóságos „keresztes hadjáratot” hirdetett a katolikus hitfelfogás és önértelmezés heterodoxiája ellen. Ennek nyomán később híressé [hírhedtté?!] vált az ún. antimodernista eskü – a klerikusi ordinációra jelentkezők kötelező egyházfegyelmi hittétele – vagy a Praestantia scripturae kezdetű motu proprio, amelyet az enciklikát követően, 1907. november 18-án adott ki, s amellyel a megátalkodott modernisták kiközösítését rendelte el.
Hol vagy Rákóczi? – Tárogatód alszik
A Kárpátokban valahol elásva.
Nem annak hangja az erdők zúgása,
Hegyek nyögése, mely amonnan hallszik?
S Mátyás, nem látod: minden csupa harc itt
Sereged hol van: földnek indulása?
Árpád lelkének a felzúdulása
A Retyezáton, ami átviharzik.
És Csaba, Csaba! Fia Atillának,
A földkerekség rettegett urának,
Várnak a bízó „Székeke”: merre késel?
Vitézid pedig megsokasodának,
Fénylik az útja a Hadak útjának
S lent mégis gyász van és pusztul a székely.
1918; Magyar Irredenta, 1922. 7. sz.
